»
S
I
D
E
B
A
R
«
A tanítás művészete 2. rész – A fegyelmezés művészete
2015 04 13 by premamoya
A tanítás művészete

A tanítás művészete

Manapság az iskolákban a legnagyobb probléma a gyerekek fegyelmezetlensége. Bhurijana Prabhu könyvének 2-dik fejezete egy bevezetés a fegyelmezés művészetébe

a)    Fegyelmezés: A Kṛṣṇa-tudat nélkülözhetetlen kelléke

A Śrīmad-Bhāgavatamban (1.5.24) Nārada Muni elmagyarázza Śrīla Vyāsadevának, hogyan ért el egy emelkedett lelki helyzetet a vaiṣṇavák (szentek) kegyéből:

“Bár természetük nem volt részrehajló, a vedānta e követői megáldottak indokolatlan kegyükkel. Én magam kisfiú létemre önfegyelmezett voltam. Nem ragaszkodtam a játékokhoz, sőt csintalan sem voltam, s nem beszéltem többet a szükségesnél.”

Śrīla Prabhupāda magyarázza a magyarázatában:

 “Az avatás előtt azonban a fiú egyre fejlettebb lett a fegyelem terén, amely nagyon lényeges dolog egy olyan ember számára, aki fejlődni akar ezen az úton. A varṇāśrama-dharma  (védikus társadalmi) rendszerben, amely a valódi emberi élet kezdete, az ötéves kisfiúkat, hogy brahmacārīkká (nőtlen szerzetesekké) váljanak, a guru āśramájába küldik, ahol mindezt módszeresen tanítják nekik, legyenek akár hercegek, akár közönséges emberek fiai. A tanítás nemcsak azért volt kötelező, hogy az országnak jó fiai legyenek, hanem azért is, hogy jövőbeni életüket a lelki megvalósításra készítsék fel. Az érzéki élvezet felelőtlen életformáját a varṇāśrama rendszer követőinek gyermekei nem ismerték. Egy fiú már az előtt lelki tudásban részesült, hogy anyja méhébe került volna az apától. Az apa és az anya egyaránt felelős volt, hogy fiuk sikeresen megszabaduljon az anyagi kötelékektől. Ez a sikeres családtervezés folyamata. Célja az, hogy tökéletes gyermekeink legyenek. Önuralom, önfegyelem nélkül és teljes engedelmesség nélkül senki sem járhat sikerrel a lelki tanítómester utasításainak követésében, enélkül pedig senki sem térhet vissza Istenhez.”

A fegyelmezés kapcsolata a Kṛṣṇa-tudattal nyilvánvaló. Anélkül nem lehetünk a lelki tanítómesterünk sikeres szolgái. Röviden, fegyelmezés nélkül nem válhatunk Kṛṣṇa-tudatossá.

A gyermek fegyelmezettségre nevelése az, hogy arra nevelik, hogy megfelelően használja ki emberi életét. Ideálisan egy tanítványt addig lehet fegyelmezettségre nevelni, amíg egy képesített lelki tanítómester felügyelete alatt él. Ezt ajánlja Nārada Muni a Śrīmad Bhāgavatamban (7.12.1.), brahmacārī guru-kule vasan dānto guror hitam:

“A tanítvány gyakorolja a teljes érzékszabályozást. Legyen engedelmes és a lelki tanítómesterhez az elszakíthatatlan barátság érzése fűzze. Szigorú fogadalmat téve éljen a gurukulában, egyedül a guru érdekét szem előtt tartva.”

Śrīla Prabhupāda ezt számtalan helyen megerősíti:

“Fel kell éleszteni a régi gurukula rendszert. Az a tökéletes rendszer arra a célra, hogy nagy embereket, józan és felelősségtudó vezetőket termeljen, akik ismerik az állampolgárok valódi érdekét.”       (Levél Satsvarūpa dāsának, 1971. nov. 21.)

Magyarázat: A gyermekeket ötéves korukban a gurukulába, a lelki tanítómesterhez küldik, aki szigorú elvekkel neveli a fiúkat a brahmacārī életre. E szigorú gyakorlás nélkül senki sem fejlődhet a yoga egyetlen formájában sem, legyen az dhyāna-, jñāna- vagy bhakti-yoga. (Bhagavad-gītā. 6.13-14)

Hogy megértsük, miért fektetnek olyan nagy hangsúlyt arra, hogy a gyermek a gurukulában éljen egy képesített lelki tanítómester felügyelete alatt, először vizsgáljuk meg azt a mentalitást, ami bizonyára kialakul a gyermekben, mielőtt Kṛṣṇa-tudatban nevelik.

Śrīla Prabhupāda a gyermeknevelést a tigris idomárnak a tigrissel való bánásához hasonlította. A tigris idomár először üti a tigrist, aztán megeteti. Az idomár újra és újra üti, majd eteti a tigrist. Egy idő múlva (néhány tigris esetében rövid idő, másoknál hosszabb) a tigris rájön arra, hogy a boldogsága vagy boldogtalansága csupán az idomár tetszésétől vagy nem tetszésétől függ. Ez a tiszteletteljes és alázatos hozzáállás helyezi a megfelelő elmeállapotba a tigrist ahhoz, hogy tényleg képzetté váljon.

Persze nem egy olyan rendszert javasolunk, hogy felváltva etessük és üssük a gyermekeinket, de ahogy Prabhupāda hasonlata mutatja, a tanítványnak először éreznie kell, hogy a saját boldogsága a guruja boldogságától függ, és boldogtalanságot kell éreznie, ha bosszúságot okoz a lelki tanítómesterének. Csak akkor lehet képezni. A lelki tanítómester és a tanítvány kapcsolat nem lehet egy olyan, amelyben a tanítvány azt gondolja: „Nem fontos, hogy elégedett-e velem a lelki tanítómesterem, vagy sem. Olyan sokan mások elégedettek velem (anya, apa, barátok, tanárok stb.)” Prabhupāda hasonlókra mutatott rá egy bombayi leckesorozatában:

“A tanítványtól elvárják, hogy cselédként éljen a gurukulában, a guru menedékében, gurau suhṛḍha-sauhrḍhaḥ. Azt, akinek van ez a meggyőződése, yasya prasādād bhagavat-prasādo, azt, aki meg van győződve arról, hogyha elégedetté teszem a gurumat, akkor Kṛṣṇa elégedett lesz, suhṛḍaḥnak nevezik, teljes hitnek – yasyāprasādān na gatiḥ kuto ‘pi. Ha pedig elégedetlen velem a gurum, nincs helyem.”

Minden tanítványnak azt kell gondolnia, hogy a boldogsága vagy boldogtalansága csak a guruja elégedettségétől függ Śrīla Prabhupāda megerősítette milyen rendkívül mély kapcsolatra van szükség a guru és a tanítvány között a gurukulában.

Ez nem egy mesterséges dolog. A brahmacārīnak, a tanítványnak őszinte szeretetet kell éreznie a guru iránt és akkor lehet irányítani. Máskülönben miért lenne egy másik személy irányítása alatt? Ez akkor lehetséges, ha valaki igazán szoros kapcsolatban van a guruval. Másként, egy közönséges kapcsolat nem teszi meg. (Lecke, Bombay, 1976. április)

b)    Három egyesített összetevő egységes hatást nyújt

Mivel a gurunak közeli kapcsolata van a tanítványával, képes úgy nevelni, hogy az sikeres legyen az örök, lelki életben és egy gyakorlati foglalkozásban. Habár ezt a képzést különösképpen a védikus kultúra segíti, még ma is viszonylag könnyen megvalósítható. Bizonyos összetevők azonban szükségesek. A képzés sikeres lehet, ha: először a tanárok képesített sādhuk(lelki gyakorlók); másodszor ha a tanítvány családja foglalkozott a gyermekkel a fejlődés éveiben és megfelelően támogatja majd az oktatási intézményt a képzés éveiben; harmadszor pedig, ha a tanítványt körülvevő kultúra kedvezően befolyásolja őt abban, hogy meghódoljon és elfogadja a képzést.

Ebben a korban és ezekben a napokban azonban nagyon nehéz ezeket a tényezőket érvényesíteni.

  1. összetevő: képesített tanárok

Védikus sādhuk tanítják a gyermekeinket? Sajnos mind gyakrabban bebizonyosodott, hogy a gurukula tanárok csoportja messze a sztenderd alatt van. Sok tanárukból hiányzik a képzettség és még a Kṛṣṇa-tudatos erő is. Vagy ami még rosszabb, néhány tanár kétszínűnek vagy tisztátalannak bizonyult a motivációjában és cselekedeteiben.

A megoldás nyilvánaló, bár könnyebb mondani, mint csinálni a gurukula tanároknak komoly, fejlett bhaktáknak kell lenniük, akik képzést kaptak a tanítás művészetébe. A gurukula tanároknak magas lelki kaliberűeknek kell lenniük.

2. összetevő: képesített szülők

Sok szülő nem tudja, hogyan nevelje fel megfelelően a gyermekeit Kṛṣṇa-tudatban. És nem sokan érzik szükségesnek azt, hogy támogatást adjanak a gyermekeik tanárainak az oktatási intézményen belül. A szülők kötelessége azonban az, hogy Kṛṣṇa-tudatban neveljék a gyermeküket és hogy támogassák az oktatási intézményt.

Már láttam olyan szülőt, aki engedte, hogy a három éves kisgyermeke egy nyitott, őrizetlen ablakhoz közel játsszon egy ház nyolcadik emeletén. Amikor figyelmeztettem, az anyuka elmagyarázta, hogy „Prabhupāda azt mondta, hogy öt éves kor alatt a gyerekeknek meg kell adni azt a szabadságot, hogy csináljanak azt, amit akarnak”.

Hallottam, ahogy egy szülő a hét éves gyermeke kíséretében mérgesen megfenyítette a gyermek tanárát, amiért a gyermekének flip-flopot (gumi szíjas cipőt) merészelt vásárolni lábbelinek. Az ő gyermeke, ahogyan hallottam, soha nem viselne ilyen alacsony osztályú cipőket!

Mennyire különbözik a védikus sztenderdtől. Indiában láttam egy régimódi szülőt, szintén a gyermeke kíséretében, ahogy megérintette a gyermeke tanárának lábát. Közvetlenül a gyermeke előtt őszinte, szívből jövő szavakkal dicsérte a tanárt és mondott neki köszönetet azért, amiért olyan sok aggodalmat visel el, hogy nevelje a fiát.

 

Egy példa olyan apára aki segíti a fiát a meghódolásban

Hathatós példa látható egy olyan családra, amely segíti a tanítvány meghódolását abban a kedvtelésben, amikor Śrīla Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura elfogadta Śrīla Gaurakiśora dāsa Bābājīt lelki tanítómesterének.

Gaurakiśora dāsa Bābājī sok éven át élt lemondottként Vṛndāvanában, ahol felszabadult paramahaṁsaként volt közismert. Nem volt képzett. Amikor Gaurakiśora Navadvīpába érkezett, Śrīla Bhaktisiddhānta annak ellenére, hogy egy nagy tudós volt, azonnal vonzódni kezdett e lemondott személy lótuszlábaihoz. Śrīla Bhaktisiddhānta később magyarázta: A lelki tanítómesterem (Gaurakiśora dāsa Bābāji) eljárt meglátogatni Śrīla Bhaktivinoda Ṭhākurát és sokszor vele lakott. Śrīla Bhaktivinoda Ṭhākura a többi élőlény iránt érzett könyörületességéből felfigyelt lelki tanítómesteremre, Śrīla Gaurakiśora dāsa Bābājīra. Lelki tanítómesteremet meglátva az anyagi hamis egóm lecsökkent. Tudtam, hogy mindazok az élőlények, akik emberi létformában vannak „szintén olyan elesettek és alacsonyrendűek, mint én. De fokozatosan megfigyelve a mesterem lelki karakterét rájöttem, hogy csak egy vaiṣṇava tartózkodhat az anyagi világban és lehet példamutató jellemű”.

Śrīla Bhaktivinoda Ṭhākura végül arra utasította a fiát, hogy közelítse meg a Bābājīt avatásért. Śrīla Bhaktisiddhānta kérését hallva Gaurakiśora dāsa Bābājī Māhārāja először kifejezte azt a kételyét, hogy egy „írástudatlan”, egy ilyen nagy tudóst fogadjon-e el tanítványának. „Az emberek nevetni fognak” – válaszolta Bābājī Māhārāja. Miután Śrīla Bhaktisiddhānta tovább esedezett azért, hogy fogadja el, Bābājī Māhārāja így szólt: „Megkérdezem Mahāprabhut. Ha Ő engedélyt ad, teljesül a vágyad.”

Legközelebb, amikor Bhaktisiddhānta találkozott a lelki tanítómesterével így érdeklődött: „Mi volt Mahāprabhu utasítása?” Gaurakiśora dāsa Bābājī így felelt: „Elfelejtettem megkérdezni.” Amikor Bhaktivinoda Ṭhākura megtudta, hogy Bhaktisiddhānta még mindig nem érte el Gaurakiśora dāsa Bābājī menedékét, így utasította erősen a fiát: „Ha Bābājī Māhārāja nem fogad el téged, ne térj vissza még egyszer ebbe a házba!”

Bhaktisiddhānta harmadszor is megközelítette Gaurakiśora dāsa Bābājīt. Bābājī Māhārāja így válaszolt: „Megkérdeztem, de nem kaptam parancsot Mahāprabhutól.” Bhaktisiddhāntának megtört a szíve. Nem volt sem lelki tanítómestere, sem egy ház ahová visszatérhetne. Így szólt, karuṇā nā hoile, kāndiyā kāndiyā, prāṇa nā rākhibo āra, „Ha Te nem vagy kegyes hozzám, akkor szüntelenül sírni fogok és nem tartom meg tovább az életemet”. Aztán készülni kezdett arra, hogy véget vet az életének azzal, hogy leugrik egy magas hídról.

Gaurakiśora dāsa Bābājī látva, hogy Śrīla Bhaktisiddhānta mennyire sír és könyörög a kegyéért, megkönyörült rajta és beleegyezett, hogy a nagy tudós lelki tanítómestere lesz. Śrīla Bhaktivinoda, az apa így erőteljesen segítette kiváló fiát, hogy a megfelelő módon és alázatosan közelítse meg egy hiteles lelki tanítómester lótuszlábát.

Mi a javaslatunk? A szülőknek komoly bhaktákká kell válniuk és tudatára kell ébredniük Kṛṣṇa-tudatos szülői kötelezettségeiknek.

gurur na sa syāt sva-jano na sa syāt     pitā na sa syāj jananī na sā syāt
daivaṁ na tat syān na patiś ca sa syān       na mocayed yaḥ samupeta-mṛtyum

„Aki nem tudja felszabadítani a gondjaira bízott élőlényeket, akik az ismétlődő születés és halál útját járják, az soha ne legyen tanítómester, apa, férj, anya vagy imádandó félisten.”

Magyarázat: Az apának, a lelki tanítómesternek vagy a férjnek először alkalmasnak kell lennie arra, hogy megszabadítsa védenceit az ismétlődő születéstől és haláltól. Ha erre nem képes, akkor törvénytelen tetteiért a szégyen óceánjának mélyére kerül. Mindenkinek nagyon lelkiismeretesnek kell lennie, s úgy kell gondoskodnia azokról, akiket rá bíztak, ahogyan egy lelki tanítómester gondoskodik a tanítványáról, vagy ahogyan egy apa vigyáz a fiára. E felelősségteljes feladatoknak csak akkor tehet valaki becsületesen eleget, ha képes megszabadítani védenceit az ismétlődő születéstől és haláltól. (Bhāgavatam 5.5.18.)

 

  1. összetevő: a Kṛṣṇa-tudatot támogató kultúra

Mint ahogy a család nyomást gyakorolt az egyénre, úgy a védikus kultúra is nyomást gyakorolt rá, hogy hódoljon meg a śāstrában megalapozott normáknak. Például, ha egy lány kimaradt egy este egyedül, egy férfi sem fogadta el többé feleségül. Egy estényi neveletlenségért egy lány egész élete tönkremehetett!

A szigorú védikus rendszer szerint, ha egy hajadon lány akár egy éjszaka is nem alszik otthon, senki nem veszi el őt feleségül.  (Kuntī királynő tanításai, 85. oldal)

Szigorú? Kegyetlen? Nem! Inkább erős és kegyes! Néhány leány e nyomás miatt kimaradt és nem lett áldozat.

A védikus társadalom nagyon különbözik a mai társadalomtól, amely nem a śāstrán és az önmegvalósítás célján alapszik, hanem a gazdaságon és filozófián, mely csak az érzékkielégítésre törekszik: „Te ez a test vagy és az a dolgod, hogy élvezz. Rövid az időd, úgyhogy kezdd el hamar.” Van-e egyáltalán egy hely, ahol az ember menedéket talál az erőszakos és kéjes televízió, az alacsonyrendű rock ’n roll zene, a szeszes italt, szexet reklámozó hirdetőtáblák és a kicsapongó filmek hatása elől?

A mai társadalom inkább ellenzi, mintsem hogy támogatná a lelki orientáltságú nevelési rendszert. A gurukula egyszerűsége és fegyelme furcsának és régimódinak tűnik a túlságosan serkentett érzékekkel rendelkező modern embernek. Úgy látja, hogy a gurukula homlokegyenest ellenkezik az általánosan elfogadott értékekkel.

 

Megoldások egy ellenálló kultúra problémáira

Van három nyilvánvaló lehetőség egy ellenálló kultúra problémáinak megoldására. Mindhármat nehéz megvalósítani. Azonban mindhármat Śrīla Prabhupāda ajánlja:

  1. Hagyjuk érvényesülni a Kṛṣṇa-tudatos kultúrát az egész világon, vagy legalább a saját hazánkban.
  2. Egy szubkultúrát kell létesíteni a fő ellenkező kultúrán belül, például önellátó farmközösségeket, ahol a bhakták (hívek) elégedettek a Kṛṣṇa-tudatban és a természeten függnek egy egyszerű, mezőgazdasági faluban.
  3. Olyan példamutató gurukulákat kell létrehozni India szent dhāmáiban (helyein), ahol nem az anyagi, hanem a lelki természet az uralkodó.

 

c)    Legyőzendő nagy akadályok

Valaki, aki elkötelezte magát amellett, hogy a gyerekeket Kṛṣṇa-tudatban nevelje lehet, hogy tehetetlennek érzi magát és lehet, hogy nem tudja, hol kezdje. Éretlen tanárokkal és szülőkkel áll szemben, akikből gyakran hiányzik mind a lelki erő, mind a szükséges képességek a gyerek Kṛṣṇa-tudatos neveléséhez. És szembesül az érzékkielégítés vonzó gátjával is a külső kultúrából.

A tanácsom az, hogy minden érintett felnőtt, főleg egy tanár, tanulja ki legalább a fegyelmezés művészetét és így maximalizálja a saját képességeit a gyerekek Kṛṣṇa-tudatba való befolyásolásában és nevelésében. Emlékezzen arra, hogy Śrīla Prabhupāda nem enyheséget tanított a nevelésben; azt tanította, hogy az ember gyermeke iránti szeretete abban nyilvánul meg, hogy veszi a fáradságot, hogy megfelelő módon nevelje a gyermeket, hogy az visszamenjen az Istenséghez.

“Miért ne ragaszkodjon a szülő a gyermekeihez? Ez természetes, de a mi szeretetünk nem csupán szentimentális. Mi a legmagasabb rendű lehetőséget ajánljuk a gyermekeinknek, hogy nagyon korán Kṛṣṇa-tudatban nevelkedjenek, s így biztosítsák a sikerüket ebben az életben, hogy biztosan visszamennek Istenhez. Ez az igazi szeretet.” (Levél Satyabhāmā devī dāsīnak, 1973. március 23.)

 

Ennek érdekében fontos a fegyelmezés művészetének elsajátítása, az önkontrollt eredményező nevelés. Habár nagy akadályai vannak a gyermekek Kṛṣṇa-tudatbeli nevelésének, ezeket nem lehetetlen legyőzni. Ahogy Śrīla Prabhupada mondta: „A lehetetlen szó az ostobák szótárában létezik.”

 

d)    Áttekintés a fegyelmezésről

Egy bombayi leckében Śrīla Prabhupāda azt mondta: „Az engedelmesség a fegyelem első szabálya. Engedelmesség nélkül nincs fegyelem. És ha nincs fegyelem, nem érhetsz el semmit. Nem lehetséges. Ezért nagyon fontos, hogy a tanítvány legyen nagyon fegyelmezett. Tanítvány azt jelenti, aki a fegyelmet követi.”

Ha minden tanítvány követné az engedelmesség elvét, a fegyelmezési problémák nyilvánvalóan eltűnnének minden iskolarendszerből. De mi készteti engedelmességre a tanítványt. Elegendő-e a tanár részéről, ha a hatalma és pozíciója felsőbbrendűsége alapján követeli meg az engedelmességet?

Egy másik korban egyértelműen azzal válaszolhatnánk, hogy „Igen”. A védikus időkben minden bizonnyal nélkülözhetetlen volt a tanuláshoz az, hogy a tanítvány meghódoljon a tanárának. A tanítványoktól még azt is elvárták, hogy személyes szolgálatot végezzenek a tanáruknak a diákságuk részeként! A Manu-saṁhitā elmondja nekünk, hogy amint az az ember, aki ásóval a földet ásva vizet talál a kemény réteg alatt, úgy a tanítvány, aki gondozza és engedelmesen szolgálja tanítóját, belép a tanár szívébe a tiszteleten át, s így megkapja a tanára tudását. A Mahābhārata azt állítja, hogy nem fejlődik annak a tudása, aki nem végez szolgálatot a tanítója házában.

A védikus időkben a tanítók egyszerűen nem tanítottak fegyelmezetlen tanítványokat, vagy olyan tanítványokat, akik nem rendelkeztek erős jellemmel. A Śvetāśvatara-upaniṣad azt mondja: “Ezt a mély titkot nem szabad átadni annak, aki nem fogja vissza a szenvedélyeit, vagy aki nem egy fiú vagy tanítvány.” A Maitrāyanī-upaniṣad hasonló korlátozást ír elő: „Erről a legmélyebb titokról nem szabad olyan személynek beszélni, aki nem egy jó fiú, vagy aki nem békés.”

A Śruti-mantrákban Vidyā (tudás) azt mondja a brāhmaṇának, hogy csak azzal ossza meg őt, aki arra képesített.

yameva vidyā śucimapramattaṁ medhāvinaṁ brahmacaryo ’papannam

yaste na duhyet katamañcana ha tasmai māṁ vrūyaḥ nidhipāya brahman

“Annak a gondos brāhmaṇának nyilatkoztass ki engem, akiről tudod, hogy tiszta, kontrolláltak az érzékei, intelligens és szemérmes, aki nem sért meg téged, és aki megóvja a kincsedet.”

A Chāndogya-brāhmaṇa azt mondja: vidyaya sarddham mriyeta na vidyāmūsare vapet: „Az ember inkább halljon meg a tudásával mintsem, hogy egy arra érdemtelen személlyel ossza meg.”

Az Upaniṣadok újra meg újra kijelentik, hogy a tudást csak azoknak a rá érdemes törekvőknek kell átadni, akikre jellemző a śānti (békesség), a danti (érzékszabályozás), uparati (elkülönülés), titikṣa (türelem) és śraddhā (hit).

Az általános szabály, amit minden védikus tanító követet az volt, hogy nem tanítottak képesítetlen tanítványt, mert ahogy mondják „egy kis tudás rossz kezekben veszélyes dolog”.

A Kali-yuga befolyásával nőtt az engedelmesség hiánya és az iskolák nagy fegyelmezési problémái. Néhány évvel ezelőtt a világ minden országába természetesen engedelmesek és tisztelettudóak voltak a tanítványok a tanáraikkal szemben, és így minden felnőttel szemben is.

Ma más a helyzet. A legtöbb tanár úgy találja, hogy az engedelmesség és a fegyelem nem jön egykönnyen. Igaz, a tanárok még mindig megkövetelheti a tiszteletet, de a tanítványok gyakran nem engedelmeskednek. Az Egyesült Államok valamennyi tanárából csak 14 százalék éri el a 20 éves tapasztalatot. Mindössze 15 évvel ezelőtt azoknak a száma, akik 20 éves tapasztalatot értek el, még 28 százalék volt, kétszer annyi. A jelenleg Egyesült Államokban tanító összes tanár kétharmada bánja, hogy ezt a szakmát választotta. A legfőbb oka a sajnálkozásuknak és annak, hogy a tanárok elhagyják a tanári szakmát az a tanítványaik bomlasztó magatartása.

Ezért a „nagy kérdés” az, hogy hogyan érhető el könnyen a tanítványok engedelmessége és fegyelme. Ennek a kérdésnek a megválaszolását Śrīla Prabhupādának a fegyelmezés művészetéről szóló idézeteinek gyűjteményével kezdjük.

* * *

Prabhupāda a gurukuláról 33. old-ról

e)    Idézetek Śrīla Prabhupādától a fegyelmezésről

  1. Ha egy gyereknek a szemére vetik, hogy csirkefogó vagy ostoba, általában csak mosolyog. A sértő szavakat nem veszi túlságosan komolyan, s éppen így az elismerő szavakat sem értékeli. (Bhāg. 4.8.27. magyarázat)
  2. Egy gyermek akkor hagyja abba az ostoba cselekedeteket, ha magasabb rendű dolgokkal foglalja le őket.
  3. A gyereket erőnek erejével küldik el az iskolába, hogy tanuljon, amikor azonban idősebb korában egy kis kedvet kap a tanuláshoz minden külön ösztönzés nélkül tanulni fog, s művelt tudós lesz belőle. Senkit sem lehet kényszeríteni, hogy tudós legyen, de kezdetben néha erőszakot kell alkalmaznunk. A gyerekre ráerőltetik, hogy elmenjen az iskolába és tanítók utasításai szerint olvasson és írjon.
  4. Bátorítsd őket arra, hogy annyit japázzanak, amennyit csak lehet, de nincs szó erőszakról vagy büntetésről. Ha szükséges, megfenyegetheted őket az ujjaddal, de soha nem megengedett a testi fenyítés. Próbáld meg szeretettel és ragaszkodással fegyelmezni őket, hogy ízük fejlődjön ki a lemondásra és nagy mulatságnak gondolják, ahogy Kṛṣṇát sokféle módon szolgálják. (Levél Aniruddha dāsának, 1972. január 10.)
  5. Kerüld a testi fenyítést a gyermeknevelésben. Inkább használj édes szavakat. Ha feltétlenül szükséges mutasd meg a pálcát, de ne használd. (Levél Svātīdevī dāsīnak, 1972. január 20.)
  6. A tanítási módszered bizonyítéka a gyerekek lelki fejlődése és friss lelkesedése lesz. (Levél Stoka Kṛṣṇa dāsának, 1972. június 13.)
  7. A gyerekeket arra kell nevelni, hogy élvezzék a lemondást. Nem szabad elkényeztetnünk őket azzal, hogy érzékkielégítést kínálunk nekik. Ha engedelmesek, akkor fegyelmezettek lesznek. Fegyelem nélkül nagyon nehéz lesz kezelni őket. Tehát először ki kell tanulnod, hogyan váltsd ki a gyerekekből az engedelmességet. Nem büntetheted vagy kényszerítheted őket mindig. Néha megmutathatod a botot és néha rászedheted őket a boldog engedelmeskedésre. (Levél Stoka Kṛṣṇa dāsának, 1972. június 20.)
  8. Śrīla Prabhupāda azt mondta, hogy a tanároknál csak az osztályteremben lehet bot és csak arra használhatják, hogy megmutassák. Ahhoz, hogy helyesen tanítsuk a gyerekeket, taktikákra van szükség. A tigrist az idomár egy ostorral irányítja. Soha nem üti meg a tigrist, hanem csak erősen csattint vele. A tanítóknak elég jártasnak kell lenniük ahhoz, hogy ne kelljen veréshez folyamodniuk, hanem képesek legyenek befolyásolni és irányítani őket azzal, hogy rendíthetetlenek a magatartásukban. Ezek a gyerekek nehezen kezelhetőek és képzetlenek, ezért időt, kedvességet és kitartást igényel, hogy Krṣṇa-tudatos úriemberekké tegyük őket. De ha túl szigorúan szabályozod vagy keményen bünteted őket, akkor nem éred el, hogy Kṛṣṇa-tudatos bhaktákká váljanak. Ha a tanítók nem alkalmasak arra, hogy gyerekekkel bánjanak, akkor őket – s nem a gyerekeket – kellene megverni a bottal. (Levél Śrīla Pabhupāda titkárától Stoka Kṛṣṇa dāsának, 1972. október 8.)
  9. A gyerekeket egyáltalán nem szabad megütni. Csak mutatni kell nekik a botot. Ha valaki így nem boldogul, akkor nem alkalmas arra, hogy tanár legyen. Ha egy gyermeket megfelelően képeznek a Kṛṣṇa-tudatban, soha nem fogja feladni az odaadó szolgálatot. Két dolgot kell kapnia: szeretetet és nevelést. Ha egy gyereket megütnek, nehéznek fogja találni, hogy szerető szellemben fogadja az el és amikor idősebb lesz, talán el akarja majd hagyni a Kṛṣṇa-tudatot. Ez a veszélye. (Levél Bhānutanayā devī dāsīnak, 1972. november 18.)
  10. A gyerekeket úgy kell lefoglalni, hogy valahogy emlékezhessenek Kṛṣṇára minden pillanatban. Az odaadó szolgálat nem egy mechanikus folyamat, amivel kényszeríthetjük őket, hogy Kṛṣṇa-tudatosak legyenek. Személyek vagyunk és Kṛṣṇa is egy személy. A Kṛṣṇával való kapcsolatunk mindig egy önkéntes megállapodás. Az önkéntes hozzáállás „Igen, Kṛṣṇa, örömmel megteszek bármit, amit mondasz”, csak akkor lehetséges, ha szeretjük Őt. Kényszerrel nem lesznek engedelmesek, de ha kifejlődik a szeretetük, örömmel fognak engedelmeskedni. Ez a Kṛṣṇa-tudat.
  11. Ha úgy képezzük a gyerekeket, hogy fejlesztjük és bátorítjuk azt a hajlamukat, hogy szeressék Kṛṣṇát, akkor sikeresek leszünk a nevelésükben. Akkor mindig nagyon boldogan egyeznek majd bele, hogy megtegyenek bármit, amire kéred őket. Ne üsd meg a gyerekeket botokkal. Megfenyegetheted őket azzal, hogy megmutatsz egy botot, de sokkal jobb, ha valahogy, akár úgy is, hogy rászeded őket, elkerülöd az erőszakot és inkább ráveszed őket, hogy szeretetből engedelmeskedjenek. Ez a sikeres fegyelmezés. (Levél Rūpa Vilāsa dāsának, 1972. november 18.)
  12. A gyerek pajkos, tehát rászedheted az engedelmeskedésre úgy, hogy kitalálsz egy kis történetet, de soha ne kényszerítsd, különösen a japázást és más lelki képzésben, mert ez el fogja rontani őket úgy, hogy a jövőben nem fognak szeretni odaadó szolgálatot végezni. (Levél Brahmaṇya-tīrtha dāsának, 1972. december 10.)
  13. Śrīla Prabhupāda: A rutinmunkát muszáj erőltetni. Legalábbis azt kell gondolniuk, hogy „Ha nem csinálom meg, meg fognak büntetni.” Nincs szó büntetésről. Mint ahogy a kígyó sem mar, csak fenyeget. Akkor majd tisztelettudóak lesznek. (A kezével úgy csinál, mint egy kobra, figyelmeztetve.) Ők gyerekek; néha szükség van kényszerre, mint az állatoknál. Az alapelv, hogy legyünk gyengédek, de néha mesterségesen meg lehet őket fenyegetni. Yaśodāmayī is tette ezt Kṛṣṇával.

Kérdés: Mi van akkor, ha valamelyikőjük különösen csintalan és tiszteletlen?

Śrīla Prabhupāda: Akkor muszáj megbüntetned. Állítsd le a csintalan tetteit.

Kérdés: Mi egy jó büntetés?

Śrīla Prabhupāda: Csapj ide. (A sajt arcára mutat.)

Kérdés: Üssük meg őket a fejükön?

Śrīla Prabhupāda: Nem ott, itt. (Az arcára mutat.)

Kérdés: Mi a helyzet a hátsó felével? Az amerikaiak szokása, hogy elfenekelik őket.

Śrīla Prabhupāda: Az nem túl jó. Üss ide. (Az arcára mutat.)

(Beszélgetések a tanárokkal Dallasban, 1975. március 4.)


1 hozzászólás  
Balázs Gergely writes:
május 29th, 2015 at 16:33

Nagyon szépen köszönöm ezeket a nevelésről szóló leveleket. Fantasztikus! Kezünkben a megoldás kulcsa! Hare Krsna

Hozzászólások

»  Substance: WordPress   »  Style: Ahren Ahimsa