»
S
I
D
E
B
A
R
«
Hogyan lettem Kṛṣṇa-hívő? – 2/1. rész
2017 02 24 by premamoya
Hogyan lettem Krisna-hívő?

Hogyan lettem Krisna-hívő?

A “Hogyan lettem Kṛṣṇa-hívő?” mostani fejezetében a Krisna-völgyi Tehénvédelmi Központ jeles tehenésze, Antardhi prabhu mesél önmagáról.

(Rādhā-vallabha d.) – Antardhī prabhu, hadd kérdezzem meg, hogyan ismerkedtél meg a Kṛṣṇa-tudattal?

– Legelőször a mahā-mantrával találkoztam, amikor leszereltem a katonaságtól. Amikor leszereltem, akkor volt két film, amit mindennap megnéztem. Mindig ugyanazt a kettőt, az egyik az István a király volt, a másik pedig a Hair. Amikor hazamentem a munkából, akkor betettem a video-lejátszóba és mindennap végighallgattam mindkettőt. Vagy leültem és néztem, vagy csak úgy hallgattam.

– És ezt mennyi időn keresztül?

– Hónapokon keresztül. Egy szót nem beszéltem angolul, de minden feliratos volt. Érdekes módon ez a Hare Kṛṣṇa ez nem volt lefordítva! Nagyon fel voltam háborodva, hogy ezt a mahā-mantrát miért nem fordították le! Ott énekeltek a bhakták, és akkor ki volt írva, hogy Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare! Mondtam is, hogy ezt miért nem fordították le!? Minden le lett fordítva, csak ez nem! Volt egy ismerősöm, aki beszélt angolul, és akkor megkérdeztem:

“- Figyelj! Mit jelent ez a Hare, meg a Kṛṣṇa, meg a Rāma?

– Mondja, hogy a Kṛṣṇa az egy indiai Isten.

– Igen, és a Hare meg a Rāma?

– Az meg a másik neve úgy, mint a Jézusnak a Krisztus.

– Jó.”

Akkor ezzel nekem ennyi elég volt. Rá egy pár hónapra jött az egyik unokahúgom. Akkor voltam huszonegy éves, az unokahúgom meg lehetett olyan tizenöt-tizenhat körül. Én akkor már vegetáriánus voltam. Ahogy leszereltem a katonaságtól, akkor egyből vegetáriánus lettem. Nem etikai okokból, hanem egészségügyi okokból. Elegem volt belőle, hogy mindig fáj a gyomrom és úgy gondoltam, hogy vegetáriánus leszek. Ahogy vegetáriánus lettem, elkezdtem olvasgatni a jógáról, a lélekvándorlásról, mivel mindig érdekeltek ezek a dolgok. Az unokahúgom nem volt egyáltalán motiválatlan, mert szeretett volna elmenni a Hare Kṛṣṇa fesztiválra 1991-ben.

– Ez Budapesten volt?

– Nem, ez Kecskeméten.Mondta nekem:

“- Figyelj! Lesz egy nagyon jó fesztivál! És, ez téged biztos nagyon érdekel!

– Igen?! És, mi lesz a fesztiválon?

– Lesz jóga, lélekvándorlás, meditáció!

– Ez jól hangzik! És mégis mi a belépő?

– Kétszáz forint.

– Micsoda! Kétszáz forint?! Nem megyek sehova!

– Kétszázötven forint az igazi belépő, de én tudok kettőszázért jegyet szerezni.

– Figyelj! Nem megyek sehova, kétszáz forint az egy hatalmas összeg, nekem nincs arra pénzem.”

Abban az időben, hatezer forint volt körülbelül a fizetésem. Anyám nem örült neki túlságosan, hogy vegetáriánus lettem és mondta, hogy: „Azt csinálsz, amit akarsz, bohóckodhatsz, ahogy akarsz, de én nem fogok rád főzni külön.” És be is tartotta valóban, nem főzött rám külön. Akkor úgy voltam vegetáriánus, hogy napi száz forintból fedeztem magamnak amit ettem. Akkor kétszáz forint, az egy hatalmas összeg volt.

– Két napi betevő!

– Két napi betevőm, igen, és nem akartam belefeccölni ezt a nagy pénzt a fesztiválba. Az unokahúgom meg nagyon szeretett volna elmenni és tudta, hogy az, hogy ő elmehet-e a fesztiválra, az azon függ, hogy én megyek-e, mert, ha én nem megyek, akkor őt magába nem fogják elengedni. Aztán nagyon nyomott:

„Ha aznap nem eszel semmit, hanem a krisnásoknál fogsz enni, akkor egy százast meg tudsz spórolni, és akkor, már csak egy százas a fesztivál!”

Addig dumált, addig dumált, hogy úgy gondoltam: “Jó, hát ezzel tényleg lehet így valamit kezdeni”, és beadtam a derekam. Szerzett kétszáz forintért jegyet és elmentünk a fesztiválra. Aztán utána már jött a testvére, meg a barátja, meg a mindenki. Szóval egy egész kis csoportban mentünk el. Akkor egész nap koplaltam, arra várva, hogy a krisnásoknál majd jól beeszek. Iszonyatosan kibuktam, mert adtak egy gombóc jéghideg, elrontott tejbegrízt, amiben nem volt elég cukor, teljesen diabetikus tejbegríz volt, ami még hideg is és rossz ízű is volt! A másik, amit soha nem szerettem és azóta se, az a joghurtos krumpli, ami szintén jéghideg volt és teli hatalmas fekete mustármagokkal…

Igen, és akkor még volt egy pohár limonádé. Akkor erre mondták, hogy ez a krisnásoknál a lakoma! Mondom, Úr Isten! Ezek ezt lakomázzák! Na, akkor én aztán nem leszek krisnás! Ezért kellett nekem egész nap koplalni és egy százast félre tenni! Nagyon-nagyon kibuktam rajta.

Amire még emlékszem, hogy a fesztiválon Guru Mahārāja tartott leckét, a leckéből ugye annyit értettem, hogy a buddhistákra mindig azt mondta, hogy „budisták” – ennyit sikerült megjegyeznem a leckéből! A kīrtana elmaradt, mert le voltak fixálva a székek! A bhajana az abszolút nem hatott meg, nem voltam sose egy muzikális személy, a Rāmāyaṇa színdarab angolul volt, egy szót sem értettem az egészből, szóval “nagyon” bejött az a fesztivál!  Egyetlenegy dolog volt, amivel tudtam valamit kezdeni, az a pantomim: Az utazó rémálma. Amikor megláttam az utazó rémálmát, az olyan volt, mintha így mellbe vágtak volna! Mindig sokat gondolkodtam azon, hogy meg fogok halni, és hogy, akkor mi lesz, próbáltam valamit kezdeni ezzel az információval, hogy meg fogok halni. Voltak ilyen könyveim, az egyiknek az volt a címe, hogy ”A halál iskolája”, mindig foglalkoztam ezzel a témával. Az utazó rémálma meg arról szól, hogy van a lélek és egy ponton kirántják a testből. Ez olyan szinten mellbe vágott, hogy csak így ültem, és „Úristen”! Meg fogok halni, és nekem most valamit csinálnom kell! Akkor ez nagyon megérintett, és közben a szünetben lementünk és nézegettük a könyveket. Hát ott lézengtünk, próbáltam, hátha valamit még adnak ott enni, de nem adtak semmit, hát nézegettem a könyveket. Abban az időben a legdrágább könyv, amiért hajlandó voltam pénzt kiadni, ezek a kétszáz forintos Édesvíz-könyvek voltak. Ez volt a maximum, amit valaha kiadtam könyvre. Nézelődünk, ilyen hippi hangulatban voltam, és megláttam a zenei kazettát. A kecskeméti fesztiválon láttam azt a kazettát egyszer, azóta se találtam meg. Nagy vörös szakállam és hosszú, vörös hajam volt, és hippi hangulatban belehellgattam a felvételbe! Persze, Rādhārāṇī mātājī sem volt egy kezdő saṅkīrtanás, a hippi öltözetből és hippi hangulatból lehet, hogy kinézte belőlem, hogy tudom, mi a Bhagavad-gītā. A kezembe nyomott egy Bhagavad-gītāt és azt kérdezte:

„- Neked már van Bhagavad-gītād?

Úgy csináltam, mintha érteném, hogy miről beszél!

– Aha! Persze!”

Fogalmam se volt! Kilencszáz forint volt az ára. Megnéztem, de nem tudtam vele mit kezdeni. Azért tisztességből megkérdeztem mennyibe kerül, és mondta, hogy kilencszáz forint. Akkor majdnem elejtettem a könyvet egy pillanatra! Kilencszáz forint! Életemben nem láttam még ilyen drága könyvet, azonnal le is tettem! De valahogy nem sikerült neki elrettentenie és tovább nézegettem a könyveket. Láttam egy másik könyvet, az  Önmegvalósítás tudományát. Valahogy az volt a hatalmas szerencsém, hogy előbb döntöttem el, hogy megvásárolom, mint ahogy megkérdeztem volna az árat. Azt eldöntöttem, hogy nekem ez a könyv kell, és ezt meg fogom venni! És, már tettem el, akkor kérdeztem meg, hogy mennyibe kerül, akkor mondta, hogy „Háromszázötven forint”. Úristen! És nem is volt nálam annyi pénz, úgy kellett kölcsönkérnem! De, már akkor szégyelltem volna visszarakni, és kértem kölcsön, hogy megvegyem ezt a könyvet. Akkor vége lett a fesztiválnak, kifelé még kaptunk egy szórólapot, amit azt hiszem a HIT gyülekezetesek osztottak és arról szólt, hogy mindenféle szemét bejött az országba és már vigyázni kell nagyon a szeméttel. Nem értettem, hogy mi bajuk van ezeknek a szeméttel és kidobtam a szemétbe a szórólapot!

Volt egy unokanővérem, aki azóta is japázik valamennyit, és amikor hazamentem és megkérdezte, hogy:

– Milyen volt a krisnás fesztivál?

Gondolkodtam.

– Nagyon jó volt, nagyon nagy élmény volt!

– Mi volt rajta jó?

Akkor gondolkoztam, próbáltam elemezni: hát a színdarab az nem volt jó, amit énekeltek, azzal abszolút nem tudtam mit kezdeni, akkor így külön-külön kielemeztem és nem tudtam elmagyarázni, hogy mi a jó, de arra emlékeztem, hogy alapjában a hangulat az nagyon jó volt. Mondtam neki:

– Figyelj! El kell jönnöd a következőre! – mert ott azt mondták, hogy két hét múlva lesz újra egy ilyen program. Azt hittem, hogy egy ugyanolyan fesztivál lesz. Elmentünk két hét múlva, de biztos, ami biztos előtte még megittunk egy üveg sört, hogy meglegyen az alaphangulat. Lényeg az, hogy bementünk, de ugye az első fesztiválon voltak ezren legalább és a második alkalommal volt egy negyvenes létszám. Ott már beszéltek a Védákról, és ott nagyon egyértelmű volt, hogyha valaki lelki életet akar élni, akkor neki szüksége van egy lelki tanítómesterre. A Vaikuṇṭhanātha prabhu mesélt, s bármi, amit mondott, nekem az összesből mindig csak az jött le, hogy nekem szükségem van egy lelki tanítómesterre. Nekem szükségem van egy lelki tanítómesterre. Akkor elkezdtem olvasni az „Önmegvalósítás tudományát” s, az is csak ezt üzente: lelki tanítómester, lelki tanítómester, lelki tanítómester. Mondom, akkor úgy néz ki, nekem lelki tanítómesterre van szükségem. Mondták, hogy két hét múlva lesz egy újabb előadás, – nem is tudom, Tinódi utca 41. szám alatt – oda lehet menni. Akkor nagyon komolyan fontolóra vettem, hogy most érdemes-e nekem oda elmenni, mert ugyanakkor, pont azon a napon, Kerekegyházán a moziban volt valami nagyon jó film. Fontolgattam, hogy krisnázni menjek-e Kecskemétre, vagy Kerekegyházára moziba, s akkor addig-addig, hogy, eldöntöttem, bemegyek krisnázni. Bementem, de ehhez tudni kell, hogy én annyira nem bírtam az embereket, hogy – ezt sokszor szoktam mondani, mint egy példa – , ha tudni akartam, hogy hány óra van, akkor inkább negyedórát sétáltam, bementem a központba megnézni a templom toronyórán hány óra van, csak nehogy egy embert meg kelljen szólítani, hogy hány óra van. Szóval, nagyon nem tudtam kommunikálni senkivel sem. Bementem és kerestem a Tinódi utca 41.-t. De, persze nem találtam, nem volt kiírva, tudtam, hogy melyik a Tinódi utca, de a 41-t nem találtam. Ott álltam, s gondolkoztam, most mi legyen, mi legyen, s láttam, hogy reménytelen az eset, nem fogom megtalálni úgyse a Tinódi 41-t, s akkor eldöntöttem, hogy:

– Akkor eddig tartott a krisnás pályafutásom, megyek, még a nyolcas filmet elérem. Éppen abban a pillanatban, amikor eldöntöttem, ott az orrom előtt elsétált két kismama, akik babakocsit tologattak, és jött egy nagyon másik nő, aki megkérdezte a kérdésemet a kismamáktól, mert ő sem találta a Tinódi 41-t. Megkérdezte az én kérdésemet, amit én sose kérdeztem volna meg természetesen. Megkérdezte, hol van a Tinódi 41, és hogy hol lakik a Virág Mihály, tudják-e. Akkor mondták, hogy igen, itt van, ez az a ház és ott lakik az első emeleten. Ott álltam a ház előtt és már éppen döntöttem, hogy megyek haza, de akkor Kṛṣṇa ott elrendezte nekem az egész történetet. Iszonyat nagy mázlim volt, mert én soha életemben nem használtam előtte kaputelefont. Azt se tudtam, hogy eszik-e, vagy isszák. Ha még tudtam volna, hogy az a ház, és ha tudtam volna, hogy ott a Virág Mihály, akkor se csengettem volna be. Ez a nagykőrösi nő becsöngetett, kinyitották neki az ajtót, én meg csak besurrantam mögötte. Ahogy ment föl a lépcsőn, én mentem mögötte, akkor becsöngetett a lakásba, és ment be, és én csak nyomultam mögötte. Akkor vette észre, hogy én igazából ugyanoda megyek, mint ő, de ha Kṛṣṇa nem teszi nekem ezt az elrendezést, én saját magamtól sose mentem volna be abba a házba, meg nem tudtam volna, nem voltam annyira felkészült, hogy ilyen teszteken átmenjek. Kṛṣṇa így elrendezte nekem az egészet, és akkor onnan kezdve elkezdtem járni a Nāma-haṭṭába, meg olvastam az „Önmegvalósítás tudományát”. Akkor így elkezdődött a kis pályafutásom.

Ami még nagyon érdekes volt, hogy eltelt egy olyan két-három hónap, akkor én már nagyon-nagyon intenzíven éreztem, hogy nekem most már szükségem van egy lelki tanítómesterre, hogy most már nagyon akarom a lelki életet. Már találkoztam Śivarāma Mahārājával, Śacīnandana Mahārājával, Balabhadra prabhuval, és iszonyatosan ki voltam bukva, hogy még mindig nincs egy lelki tanítómesterem, mert három lelki tanítóval is találkoztam, de még mindig nincs egy lelki tanítómesterem és teljesen magam alatt voltam, hogy „Úr Isten!” nekem lehet, hogy nem is lesz lelki tanítómesterem! Már itt vagyok három hónapja a mozgalomban és már mindenki tudja, kihez vonzódik, én meg nem vonzódok senkihez se, teljesen készen voltam! Utána egy pár hónap múlva megkérdezgettem a bhaktákat, hogyan megy ez a lelki tanítómester választás, mert ez mindig nagyon foglalkoztatott és mondták, hogy majd az jön magától, megérik ez a dolog..

Egyszer aztán találkoztam Suhotra Mahārājával és onnantól kezdve nem is gondolkodtam tovább. Akkor most megtaláltam a lelki tanítómesterem! Az adott egy igazi nagy lendületet a lelki életemnek. Ez mondjuk 1992 májusban volt, és akkor júniusban meg beköltöztem a templomba. Májusba találkoztam  Suhotra Mahārājával, és akkor júniusban eldöntöttem, hogy jó, akkor kész. Én már ezt nem csinálom tovább! Már addig is elegem volt ebből a materialista életből, és emellett már akkor japáztam, meg tartottam a szabályozó elveket. De még otthon voltam, és aztán volt egy nap, amikor éreztem, hogy ennek így nincs tovább értelme, és megyek, beköltözök a templomba. A szüleim iszonyatosan ki voltak bukva, de nagyon-nagyon! Főleg anyám! Ő, teljesen! Még ez előtt levágattam a hajamat, mert mindig veszekedtek velem: „Hogy nézel ki? Vágasd le a hajadat! Hosszú haj, szakáll, ez hogy néz ki?!” Körülbelül négy hónapra azután, hogy megismertem a Kṛṣṇa-tudatot, már fent voltam Pesten a templomban. Akkor mondta Braja prabhu, hogy:

– Minden jó, minden szép, csak iszonyat, ahogyan kinéz a hajad! Ezt vágjuk le!

– Jó, majd levágatom.

Gondoltam, hogy elmegyek a fodrászhoz, de akkor azt mondta:

– Figyelj! Le tudom én vágni!

– Igen? De te szobafestő vagy!

Tudtam, hogy szobafestő, mert én is az voltam. Mondtam:

– Tudsz hajat vágni?!

– Persze, hogyne! Van itt egy ilyen gép, azzal lenyomjuk!

– De, várjál! Várjál! Ez nullás gép!

– Nem! Rakunk rá majd ilyen toldót, és akkor kicsit hosszabb lesz!

Akkor megnyugodtam. Letolta az összes hajamat, néztem magamat a tükörben és először még gondoltam, hogy a szakállamat meghagyom. Hát aztán, amikor láttam, hogy a hajam hogyan néz ki, akkor gondoltam, hogy jó, akkor levágom a szakállamat is! Akkor leborotváltam, és hazamentem. Felmentem péntek délután a templomba, ott voltam szombaton, és vasárnap este meg haza mentem. Másnap reggel mentem munkába. Akkor vasárnap este olyan kilenc-tíz óra felé értem haza, anyám feküdt az ágyban, nézte a tv-t, én meg bejöttem kis kopasz fejjel, akkor köszöntöttem:

– Na! Sziasztok!

Anyám:

– Szia!

És nem is látta, mert sötét volt, és akkor mondom:

– Levágattam a hajamat!

Anyám odanéz:

– ÁÁÁááá!

Kiugrott az ágyból! Nagyon kibukott! Nem azon bukott ki, hogyan nézek ki, hanem mert értette, ez most már azt jelenti, hogy komolyabban veszem a Kṛṣṇa-tudatot. Sírt, érzelmes helyzet volt. Mondta, ha még egyszer felmegyek Pestre, akkor ki leszek zárva. Persze fölmentem egy hét múlva megint, vagy két hét múlva, de akkor hazamentem, és tényleg ki voltam zárva. Akkor kigurítottam a hálózsákomat a kazánházban, hogy jó, akkor ma itt alszok, mert ma már nem tudok menni sehova, és holnap költözök a templomba. De aztán valahogy anyám behívott. Akkor ott megint volt egy nagy érzelmes beszélgetés, de aztán valahogy nem hagytam magam annyira. Akkor még egy darabig – ugye, ez volt január-február körül – még júniusig úgy kitartottam, de júniusban, akkor már mondtam, kész, én ezt nem csinálom tovább. Akkor beköltöztem.

– folytatás következik –

(riporter: Rādhā-vallabha prabhu, Gépelés: Benda László prabhu, szanszkrit editálás: Dvaipāyana prabhu, magyar editálás: Premamoya d)

 


Hozzászólások

»  Substance: WordPress   »  Style: Ahren Ahimsa