»
S
I
D
E
B
A
R
«
Hogyan lettem Kṛṣṇa-hívő – 2/2. rész
2017 02 24 by premamoya
Hogyan lettem Krisna-hívő?

Hogyan lettem Krisna-hívő?

Itt a folytatása az előző résznek.

– Amikor beköltöztem, ez egy érdekes dolog volt! Ugye, abban az időben nem volt dhoti meg kurta, nem lehetett csak úgy hozzájutni dhotihoz meg kurtához. Akkoriban vonultak ki az oroszok, és még lehetett ilyen orosz ruhákat szerezni. Az oroszoknak a pizsama felsője majdnem olyan volt, mint a kurta, nagyon hasonlított a kurtára. Én ebbe a hippi hangulatban voltam, és akkor volt egy-két ilyen orosz pizsama felsőm. Meg akkor vettem lepedőanyagot a boltban és én ezzel költöztem be. Volt egy hátizsákom, abba beleraktam a szükséges dolgokat, fogkefe, fogkrém, meg hálózsák, két orosz pizsama, meg egy-két ilyen lepedő, és akkor ezzel beköltöztem a templomba.

Aztán a beköltözésem után Vṛṣabhānu prabhu volt az első autoritásom, Vṛṣābhānu prabhu, aztán Keśava prabhu. Az első szolgálatom nagyon vicces volt! Valahogy értették, hogy nem leszek egy nagy könyvosztó és azt mondták, hogy az lenne a szolgálat, hogy prasādamot kellene osztanom a bhaktáknak, mosni a bhakták ruháját, meg takarítani a templomot. Akkor ezeket csináltam. Lokādyakṣa prabhu két héttel hamarabb költözött be, mint én, s így nyilván egy idősebb bhakta volt, ezért ő lett a vezetőm. Én meg őhozzá voltam beosztva. Templom takarítás, mosás, meg prasādam osztás a bhaktáknak.

Vicces volt, mert én nagyon szenvedélyes voltam. Emlékszem, hogy amikor beköltöztem, akkor az első három hónapban mindig csak úgy zengett a lépcső, amikor közlekedtem. Csak azt lehetett hallani, hogy zeng a lépcső, amikor siettél, rohantál föl-le, akkor beremegett az egész, berezonált. Úgy közlekedtem három hónapig, hogy csak úgy zengett mindig a lépcső.

Egyszer vasárnapi program volt, osztottuk a lakomát és szenvedélyből gyorsan akartam, mert százhúsz embernek ki kell rakni a prasādamot, s akkor Lokādyakṣa prabhu megfogott és mondta:

– Álljunk meg! Gondoljuk át! Ne kapkodjunk! Figyelj! Beszéljük meg, hogy csináljuk!

Tudod, én meg csak úgy szétrobbantam! Nem! Nem! Nem! Kész kell lennünk! Kész kell lennünk! A szenvedélyemet mindig rátettem, addig-addig, hogy sikerült őt is behúznom. Akkor persze valamit vagy összetörtünk, vagy rosszul csináltunk, s mivel ő volt a főnök, mindig ő kapott miattam! Szegény, nagyon sokat kapott miattam! Valahogy egy idő után elment saṅkīrtanára, én meg kommander, vagy kommander-helyettes lettem, ami nagyon emlékezetes volt. Nagyon szerettem prasādamot osztani a bhaktáknak és az egyik ilyen nagyon emlékezetes volt, mert az egyik első vasárnap, amikor nekem kellett az osztást vezetni, akkor azt csináltam, hogy – ugye, nagylelkűek a vaiṣṇavák, jöttek a vendégek és kiosztottam az összes prasādamot, semmit nem hagytak. Csak, a probléma az volt, hogy körülbelül húsz könyvosztó kint volt aznap és úgy jöttek haza vasárnap. Egész nap osztottak, és meditáltak a lakomán, és mondták, hogy:

– Na, akkor!?

Mondtam, hogy:

– Hát, nem maradt semmi…

– Mi az, hogy nem maradt semmi!?

Valahogy nekem senki nem szólt, nem voltam tudatos és nem hagytam nekik prasādamot. Na, amit akkor kaptam! Az egy olyan mély benyomást hagyott bennem, hogy azt hiszem, soha nem felejtenék el nekik prasādamot rakni, még mai napig se! Iszonyatosan, iszonyatosan lecáfoltak! Úgyhogy, a következő vasárnap azt csináltam, hogy fogtam magam és a fele prasādamot félre raktam és a másik felét kezdtem el osztani. Voltak rutinosabb érdeklődők, akik már odajártak hónapok, vagy esetleg évek óta és látták, hogy kevés a prasādam és kérdezgették az osztókat, hogy “van még? Van még?” És mondták az osztók, hogy “nincs, nincs”, mert mindenkivel üzentem, nincs több prasādam, ennyi van. Valahogy tudomásul vették a kedves vendégek, aztán megjöttek a saṅkīrtanások és jól megraktam a tálcáikat! A saṅkīrtanások leültek a vendégek közé a „kis hegyeikkel”, hogy prédikáljanak nekik! Na most, az megint volt „egy jó megvalósítás!” Időbe tellett, mire úgy meg tudtam saccolni, hogy mennyit kell félretenni! A végén már annyira belejöttem, voltak ilyen állandó bejáratott embereim, Jayānta prabhu volt a legkedvesebb, az egyik legkedvesebb személy, ő minden vasárnap jött, szinte kérdés nélkül mindig ment mosogatni. Műanyag tálcából, műanyag poharakból, műanyag kanállal etettük a vendégeket és spórolás címszó alatt ezeket a vékony kis szutyok evőeszközöket is elmosogattuk. A templomszoba szintjén volt egy nagy fürdőkád és amikor a bhakták befejezték a prasādamot, akkor oda dobálták be, és akkor Jayānta prabhu már ment délután hat órakor és este tízig ott mosogatta az összes evőst. Akkor levezettem a prasādam-osztást, utána osztottunk a Siddha-muni prabhuval. Őt nagyon szerettem, mert vele volt egy nagyon jó kapcsolat, ő volt úgymond a legnagyobb segítségem. Vele még kiosztottuk az osztóknak is a prasādamot, megetettük az összes osztót is, éppen annyi prasādamot hagytunk, hogy nekünk kettőnknek elég legyen. Mindenki elégedett volt, az összes bhakta, az összes vendég, az összes saṅkīrtanás, összes prasādam-osztó, s akkor mi ketten leültünk, kiszedtük az összes prasādamot magunknak és elkezdtünk enni. Akkor jött le Jayānta prabhu és egyensúlyozott lefelé a vödrökkel:

– Úú! Ne! Már megint elfelejtettem hagyni prasādamot!

Akkor mondja:

– Nem! Nem! Nem! Jézus is azt mondta, hogy csak nagyon keveset kell enni, nagyon kevés félét. Hogyha van egy kis rizs, meg egy kis csatni, az nekem elég lesz.

Nagyon alázatos volt, én meg csak fogtam a fejemet, hogy “azt a mindenit! Az egy másik saṁpradāya! Ez itt most lakomáról szól.

Hát, ezek ilyen nagyon kedves emlékek! Ez volt az első szolgálatom, aztán utána egy pár hónapot – szerintem egy nyolc-tíz hónapot – saṅkīrtanáztam. Ezután Keśava prabhu mondta, hogy neki szüksége lenne segítségre a kommanderiben, és akkor egy fél évre, vagy egy pár hónapra be tudnék-e jönni? Mondtam, hogy szívesen! Akkor ott voltam olyan két évet körülbelül, és akkor már éppen vissza akartam volna menni saṅkīrtanára, írtam a Templom Tanácsnak egy levelet, hogy most már pár hónapra bejöttem, de szeretnék újra saṅkīrtanázni. Ez 1994-ben voltés akkor azt mondták, hogy jó-jó, de várj egy kicsit, mert kell keresnünk helyetted valakit. Mondtam, persze, valamennyit tudok várni, nem egy nagy dolog. Közben volt egy olyan gondolatom, hogy lejönnék a farmra, megpróbálnám, hogy mi van itt. Akkor megkérdeztem Keśava prabhut – ő volt az egyik śikṣā-gurum – és akkor mondta:

– Ne menjél te a farmra, mert az nem brahmacārīnak való. Ott mindenki meg fog házasodni. Ha brahmacārī akarsz maradni, akkor inkább menjél csak saṅkīrtanázni.

– Jó. Aztán, valahogy addig-addig beszélgettem Gaura-śakti prabhuval, és valahogy őt is megkérdeztem, – ugyanezt mondta:

– Ne menj a farmra, nem neked való az! Menjél saṅkīrtanázni!

Két bhakta mondta, hogy saṅkīrtanázni kell, hát akkor jó. Vártam, hogy mikor jön el a nap, amikor újra mehetek osztani, és akkor egyszer csak így fönt takarítottam a legfelső emeleten. Ott volt a guru-fürdő és akkor jön ki Śrīla Śivarāma Mahārāja, és mondja, hogy:

– Na, hallom Antardhī, mész a farmra!

(Közben ’94-ben kaptam avatást, akkor már Antardhī dāsa voltam.)

– Igen? Nem halottam!

– Most beszéltük Templom Tanácson, hogy mész a farmra!

Azt hittem, hogy viccel, nem vettem annyira komolyan. Eltelt egy pár nap, lehet, hogy egy-két hét, és akkor megint ugyanott összetalálkozunk, jön ki a fürdőből, én ott takarítok, és akkor mondja:

– Na, most mondták, hogy neked volt egy tanyád! Lehet, hogy Kṛṣṇa most fogja teljesíteni a vágyadat, hogy tanyán lakhatsz majd!

– Hogy-hogy?

– Most beszéltük a Templom Tanácson, hogy menni fogsz a farmra!

Még mindig nem akartam elhinni és megkérdeztem Keśava prabhut. Ő akkor mondta, hát az a helyzet, hogy a Gadabhṛt prabhunak (akkor már istentestvérem volt, ő vezette itt a mezőgazdaságot) szüksége van emberekre és lehívott ide két bhaktát és konkrétan engem nevezett meg, hogy engem szeretne. Úgy néz ki, hogy akkor most oda fog adni a Templom Tanács, mivel én úgyis szolgálatot akartam változtatni, akkor beleegyeztek, hogy leküldjenek a farmra. Akkor engem hívott a Gadabhṛt meg a Bindhu-mādhavát. De a Bindhu-mādhava teljesen szét izgulta magát, amikor meghallotta, hogy a farmra kell mennie, teljesen kész volt! A Bindhu-mādhava meg a Vraja-dhāma ezek meg nagyon jó barátok voltak, mert együtt szolgáltak a katonaságnál, mind a kettő hadnagyi rangban szerelt le, éppen együtt voltak. Én meg a Vraja-dhāmával voltam jó kapcsolatban és akkor mondtam:

– Figyelj! Lemegyünk a farmra, gyere velem, jó lesz az!

Addig-addig prédikáltam, hogy együtt lejöttünk Vraja-dhāmával.

Mondtam neki, hogy szólj a Templom Tanácsnak, biztosan el fognak engedni! Bindhu-mādhava nem akart jönni, te majd jössz, jó lesz! És úgy is volt! Akkor lejöttünk, ez ’95 februárjában volt.

Ott is történt egy érdekes eset, előtte saṅkīrtana-fesztiválon voltam először hosszabb időt Krisna-völgyben ’95 decemberében. A fele templom meg se volt. Ahol most a shop van, ott csak egy döngölt föld volt, és laticelek. Nekem Budapesten mindig tiszta ruhám volt, egy napig hordtam egy ruhát, utána dobtam mosásba. Amikor beléptem, ajánlottam egy daṇḍavatot és felkeltem:

“Uram Isten! Hova kerültem?”

Néztem, hogyan tudnak ezek ilyen koszban élni? Teljesen kész voltam! Két hónap múlva már én is itt laktam, akkor először Gadabhṛt prabhunak segítettem, aztán valahogy rájöttek, hogy nekem festő a szakmám. Mivel ’95 június elején nyitott a Krisna-völgyi vendégfogadás, ezért sokat kellett festeni. Festettem, festettem, mindent próbáltunk elkészíteni és akkor valahogy egyik nap jött Mahārāja és azt mondja:

– Figyelj, Antardhī! Kész leszel te ezzel a festéssel június elsejére?

– Hát, nem nagyon, szerintem nem!

– Figyelj! Fogom küldeni a BBT-s mātājīkat, most úgyis befejezték a könyvek fordítását, ők fognak neked segíteni a festésben.

Ezek falfestés voltak. Fal, meg nyílászárók, meg ilyesmi.

– De, hát Mahārāja! A mātājīk nem tudnak festeni!

– Festeni!? Hát, még a hülyék is tudnak festeni!

Rámbízott öt mātājīt! Brahmacārī létemre öt mātājīt vezényeltem, hogy akkor ki-mit fessen! Lefestettünk mindent és akkor megnyitottuk Krisna-völgyet.

Ekkor éppen visszamentem volna a mezőgazdaságba, és már kérdeztem Haripāda prabhut. Gandharva prabhuval laktam együtt, aki mindig panaszkodott, hogy nincs senki, aki az ökrökkel foglalkozzon, mert az ökröket kellene már képezni. Senki nem képezi az ökröket és nem fognak dolgozni. Addig-addig prédikált nekem, hogy kellene ezzel foglalkozni, hogy elballagtam Haripāda prabhuhoz, és mondtam:

– Szívesen foglalkoznék az ökrökkel.

– Jó, de neked most festeni kell, majd, ha vége lesz a festésnek, akkor majd beszéljünk róla.

Vége lett a festésnek, de még akkor sem beszéltünk róla. Akkoriban a Krisna-völgyi létszám olyan tizenöt-húsz bhakta volt. Minden reggel kimentünk mezőgazdasági szolgálatra egy órára és  ott volt kint a reggeli is a Galaberdán. Hárman maradtunk bent, Candra-doya prabhu, mivel ő főzte a reggelit, Gopalīlā-dhara prabhu, mert ő hajtotta a Citrát, a lovat, vele szokta kivinni a reggelit. Én akkor jöttem vissza az éjszakai őrségből, mert a faluban az irodára vigyáztam. Gopalīla-dhara prabhu vitte volna ki a reggelit, és megfogott egy hatalmas hordót, megemelte, és akkor ott maradt mozdulatlanul. Neki már volt egy gerinctörése valamikor, és akkor mondta:

– Ezt most én nem fogom tudni kivinni!

Akkor Candra-doya prabhu volt ott, meg én. Mindenki más kint a Galaberdán és várták a reggelit. A ló be volt fogva, a kocsin fönn a  hordóban a prasādam, csak valakinek ki kell vinnie. Ekkor azt mondta Gopalīla:

– Ezt most neked kell kivinni!

– Ne szórakozz! Hát még életemben nem hajtottam lovat!

– Figyelj! Nagyon egyszerű, jobbra húzod, jobbra megy, balra húzod, balra megy. Ülj föl, azt hajtsad!

– Jó!

Tudod, hogy vállalkozó szellemű ember vagyok, hát felültem a bakra és odacsaptam a Citrának. Az meg olyan volt, hogy állandóan futni akart. Egy vágtában ment kifelé! Akkor találkoztam az úttal, amikor egyszer jobbról, egyszer balról keresztben átmentem rajta! Kivágtattunk de nem tört össze semmi, megmaradt a prasādam, megetettem a bhaktákat és hazajöttünk. Azt mondta a Gopalīla:

– Jó, akkor én most elmegyek a kórházba műtétre, akkor megmutatom, hogyan kell leszerszámozni, meg felszerszámozni a lovat.

Megcsinálta egyszer, utána megcsináltatta velem még kétszer. Azt mondta:

– Jól van, akkor mostantól kezdve, te leszel a lovász.

Felírta mennyit kell enni adni a Citrának, meg hogyan kell vele bánni, és attól a naptól kezdve én voltam a lovász. Így egyik napról a másikra valahogy belecsöppentem. Senki nem volt, aki tudott volna tanítani, mert ő elment műtétre. Akkor még azt gondoltam, hogy ha visszajön, akkor majd ő visszafogja venni ezt, de aztán mikor visszajött, akkor mondta, hogy ő már többet nem ülhet bakra. Akkor kezdtem megérteni, hogy “Úr Isten! Hát én lettem a lovász!”

A gośālāban senki nem borult annyit kocsival, mint én. Szóval, abban az időben, az egy mindennapos dolog volt, hogy borultunk. A szegény Siddha-muni prabhuval is borultam egyszer! Fönn ültünk a bakon. A lovak nyaklóval tartanak vissza, csak azzal tud visszatartani. Valahogyan kiakadt a nyakló, mi meg fönn ülünk a bakon. Egy tál eper volt az ölében, én meg húztam a Citrának a száját, mert mentünk lefelé az úton. Az nagyon meredek ott lefelé a templomtól a völgybe. Szegény Citra próbálta volna a kocsit visszatartani, de már a nyakló kiakadt. Ekkor meglökte hátulról a kocsi, a Citra megijedt, rántott rajta egyet. Lendületet kapott a kocsi, én meg csak húztam jobban a száját, megint próbálta volna visszafogni, de akkor ismét meglökte, és elkezdett vágtázni lefelé. Sidha-muni prabhu ült a tál eperrel, én meg leestem az első méternél. Mezítláb voltam, de próbáltam futva a kocsit visszatartani. Szaladtam a kocsi mellett, és potyogott le minden szana-széjjel, a Sidha-muni prabhu meg ült és azt mondta:

– Hó! Hó! Hó! Gauranga! Gauranga! Hó! Hó!

És kb. 40 km/h-val ment lefelé az egész kocsi a völgybe! Az volt a szerencse, hogy Citra tudta az utat és ahol Rāvaṇát szoktuk égetni, ott át tudott menni a másik oldalra. Befordult a Citra a kocsival és ott volt egy iszonyat nagy trágyakupac. Sidha-muni prabhu meg azt hitte, hogy az szalma, és azt gondolta, hogy ez lesz a legalkalmasabb hely, hogy katapultáljon. Már éppen rajta volt, hogy akkor most már ugrik, de ekkor valahogy a kerék föltekerte a hajtószárat. Az meghúzta a Citra száját. Ekkor már nem lefelé ment a kocsi. Amikor leértem, szegény Citra ott remegett, és be volt húzva a szája. Túlélte, de ez mondjuk, úgy három nappal azután volt, hogy én lettem a lovász. Ezek napi szinten történtek. Siddha-muni prabhu meg a bakon ült, miközben fogta az epret.

Voltak olyan kedvtelések, hogy az egész kocsi oldalra borult, amin fönt volt háromszáz bhakta lakomája, meg hat bhakta. Nagyon kapaszkodtak a bhakták, a hordók álltak, az ökrök futottak a kocsival, és én meg leestem a másik oldalon. Akkor nekihúzták a kocsit a rámpának az ökrök. Tudták az ökrök, hogy merre kell menni. Ott voltak kukák, azokat mind fölborították, aztán beleakadt a lépcső a rámpába, és újra talpra állt a kocsi. Így rohantak le a völgybe! Ott föltekerte a kerék a hajtószárat, ami behúzta a Śyāma orrát, mielőtt lerohantak volna a völgybe. Akkor megállt minden.

Volt olyan, amikor lerohantak, és a kiömlött rizst a földről szedegettük vissza a vödörbe, hogy valamit tudjanak enni a vaiṣṇavák! A kocsinak a darabjait utána összeszedegettem, visszaraktam mindent, és aztán mentünk tovább!

Én voltam a lovász, Gandharva prabhu gondozta a Yamunāt és a Vāgīśā prabhu meg a Dharmát, a Śyāmáz meg a Gaurát. De mindhárom a saját külön útját járta, és a Haripāda prabhunak az volt az elképzelése, hogy kellene valaki, aki összefogja ezt az egész állattenyésztést, és ő már eleve úgyis rám gondolt. Amikor lovász lettem, akkor pár nap múlva ki is neveztek az állattenyésztés vezetőjévé. Akkor hozzám kerültek az ökrök is, a Gandharva prabhu a Yamunāval, akkor az egész úgy összeállt egy osztállyá.

Ekkor kaptam azt a szolgálatot, hogy vegyek két vemhes üszőt, ez volt az első szolgálatom. Akkor megvettük a Sarasvatīt, meg a Gaṅgát, ugye Gaṅgának egyből ikrei lettek, Sarasvatīnak is egyből jött egy borjú, a Godāvarī, és akkor hirtelen a négy szarvasmarhából lett kilenc. Volt a két anya, meg a három bocrjú. Akkor kilenc lett a négyből egy pillanat alatt és valahogy szükség volt még egy segítségre. Jóban voltam Vraja-dhāma prabhuval, és kértem, hadd segítsen nekem. Ekkor Vraja-dhāma is becsatlakozott oda. A következő évben megint kellett venni teheneket. Akkor vásároltunk még négy vemhes üszőt, és rövidesen az állomány huszonegy fős lett. A huszonegyből heten vemhesek lettek újra, és akkor még a Ghanaśyāma prabhu is becsatlakozott.

Először az volt a rendszer, hogy mindent együtt csináltunk, teljesen együtt mozogtunk mindenhova. Akkor láttam, hogy ez nem annyira praktikus dolog, ezért  még a legeslegelején szétosztottuk tehenészetre meg ökrészetre. Ghana-śyāma prabhu meg a Vraja-dhāma prabhu , azóta vitték a fejőrészleget, én meg inkább vittem az ökrészetet meg lovászatot. Ghana-śyāma prabhu gyakorlatilag azóta viszi a tehenész részleget.  Ez még ’96 körül volt.

Ez egy nagyon intenzív időszak volt. Csak egy jó példa erre, hogy sose dolgoztam ekkora állatokkal, akkor mindig rám léptek, megrúgtak, mindig volt valami sérülésem. Annyira kellett koncentrálnom, hogy egész nap tehén-tudatban voltam. Egyszer Gadabhṛt prabhu ment  mellettem, megfordult, mert valami megszúrta a lábát és fölemelte. Én csak azt láttam, hogy jön egy láb, és elkaptam a lábát! Már reflexből védtem, mert, annyit küzdöttem a tehenekkel, meg a lovakkal, hogy állandóan, ha valami mozdult, egyből reagáltam.

A tetőtérben egy irányban aludt mindenki én meg azt gondoltam, hogy ez nem jó, mert észak felé nem kedvező aludni. Én meg dél felé fordulva aludtam. A Kekszi prabhu feküdt mellettem, és azt álmodtam, hogy az összes tehén meg a lovak, ott alszanak fönt, hogy azok vannak mellettem, és azon gondolkoztam, hogy: “Úr Isten! Hogy fogom én levinni ezeket a padlásról! Itt van mind az összes, és nekem kell majd levinni őket a padlásról, de nem fognak tudni a létrán lemenni” és nagyon gondolkodtam rajta, hogy, hogy fogom levinni őket! Nézem, hogy a Citra fekszik mellettem, és nem mozdul! Nem mozdul, mi van ezzel!? Megfogtam, hogy mozog-e még, és akkor rúgott, akkor szorítottam egyre jobban a lábát, és csak jobban rúgott, és már ahogy teljes erőből szorítottam és csak rúgott, rúgott! Addig rúgott, hogy fölébredtem, és a Kekszi volt az, és a Kekszinek a lábát fogtam, és így rúgott, de valahogy elkaptam a lábát. Szinte nem volt különbség a szolgálat meg a szolgálati időn kívüli időszak között.

Vraja-dhāma prabhu mesélte, hogy a Kaustubha prabhu mellett aludt és becsöpögött a víz éjszaka, mert kint esett az eső. Ő meg azt álmodta, hogy valamelyik ló mellette van és elkezdte simogatni  a Kaustubha prabhu fejét, mert azon aggódott, hogy a ló nem fog-e megfázni, nem kellene-e letakarni. Arra ébredt föl, hogy ott simogatja a mellette lévő bhakta fejét.

Szóval nagyon intenzív időszak volt, de, hogy nagyon jó íz jött belőle. Nyilvánvaló, hogy nem lehet leélni egy egész életet abban a tempóban, mint amikor ezt csináltuk, nem tudna az ember egy egész életet lenyomni. De abban az időben szerintem ez teljesen megfelelő volt. Gyakorlatilag csak ettünk, aludtunk, japáztunk, meg volt valami minimális lelki program és azon kívül csak a szolgálat. Ha, ugyanolyan fiatal lennék, és ugyanolyan erőm lenne, akkor ugyanezt a dolgot csinálnám. Soha nem gondoltam úgy a szolgálatra, mint valami munkára vagy egy nehézségre. Úgy szoktuk mondani a Vraja-dhāmával, hogy “akkor kimegyünk játszani, menjünk tehenészest játszani”. Amikor ökrökkel, vagy tehenekkel dolgozhattam, akkor mindig az volt, na, most megyek játszani! A lelki világba is azért szeretnék visszamenni, mert szeretnék játszani egy kicsit. Abban az időben meg főleg sokkal nagyobbakat játszottunk. Most, már kevesebbet szoktunk, mert öregszek, de abban az időben teljesen az volt a hangulat, hogy játszunk! Biztos vagyok benne, hogy az életemnek az volt a legboldogabb időszaka. Nem volt semmi felelősség, kimentünk, aztán játszottunk.

– Csak így záró akkordként, hogyha már úgyis a jelenlegi korról beszélünk, meg a jelenlegi életkorról, körülményekről, hogy most, jelenleg, számodra mi a leglelkesítőbb a Krisna-tudatban?

– Sok, sok lelkesítő dolog van. Én most is a szolgálatomból kapom a legtöbb ízt. Tudom, hogy Guru Mahārājám elégedett azzal, amit csinálok. Egy pár éve kaptam újra-avatást. Akkor leültünk előtte való nap, leültünk beszélni, és kérdezte tőlem, hogy van-e valami kérdésem. Kérdeztem tőle, hogy:

– Szeretném megkérdezni, hogy, hogy tudlak elégedetté tenni?

Mondta, hogy:

– Igazából, csak csináld, amit eddig csináltál, és akkor az jó lesz.

Nagyon boldog voltam, mert úgy néz ki, hogy ennyire egyszerű a Kṛṣṇa-tudat, hogy nekem csak ezt kell folytatnom. Bármikor, amikor van valami nehézség, vagy mondjuk, azt mondja az elmém, hogy lenne valami más verzió is, akkor végiggondolom és értem, hogy énnekem ez a szolgálat a Kṛṣṇa-tudat, ez a kapcsolatom a lelki tanítómesteremmel. Ha ezt nem csinálnám, az olyan, mintha elvágnám a kapcsolatomat vele. Engem ez inspirál legjobban, hogy ritkán találkozunk, ritkán beszélünk, de tudom, hogy elégedett. Éppen most mondta a Rasa-parāyaṇa prabhu (ő Angliában a Manorban ökrész), hogy „Guru Mahārāja büszke rád.” Mondja, hogy mikor megy valahova és beszél tehenészekkel, akkor mindig szokta mondani, hogy ott van az Antardhī és ő mindig mezítláb jár. Nekem közvetlenül nem szokta állandóan mondani, de tudom – száz százalékig biztos vagyok benne – hogy, elégedett azzal, amit csinálok, és ha nem csinálnám, akkor az egy csalódás lenne neki. Ez egy igazi szerencsés dolog, hogy az, amit szeretek csinálni, az teszi elégedetté a lelki tanítómesteremet. Ha egy olyan dologgal tudnám elégedetté tenni, amiért küzdenem kellene, akkor az nehéz lenne, de ez egy nagyon szerencsés egybeesés. Azt hiszem, úgyis ez a kettő így együtt, hogy szeretem a szolgálatomat, szeretném elégedetté tenni a lelki tanítómesteremet, ez a kettő meg így nagyon inspirál, hogy éppen egybeesik ez a két dolog.

– Antardhī prabhu! Nagyon szépen köszönöm ezt a lelkesítő beszélgetést!

– Nagyon szívesen!

(riporter: Rādhā-vallabha prabhu, Gépelés: Benda László prabhu, szanszkrit editálás: Dvaipāyana prabhu, magyar editálás: Premamoya d)


1 hozzászólás  
Tulasi Krisna dasi writes:
február 25th, 2017 at 21:22

Kedves Bhakták! Fogadjátok tiszteletteljes hódolatomat,minden dicsőséget Srila Prabhupadának!
Nagyon lenyűgözó volt Antardhi prabhu beszámolója.Ismerem őt és nagyon nagyra tartom tiszta,őszinte természetéért.Igazi szép példa számunkra.A legnagyobb élmény számomra az volt,amikor mezitláb ételt osztott és érződött rajta az istálló és a tehenek csodás illata.Olykor mondtam is,hogy állj csak meg egy pillanatra,hagy szippantsam be ezt a szeretetteli illatot.Erre azt mondta,hogy talán én vagyok az egyetlen ember,aki igy gondolja.
Köszönettel:
szolgátok:
Tulasi Krisna dasi

Hozzászólások

»  Substance: WordPress   »  Style: Ahren Ahimsa