Amit Radhika Raman gondol a televízióval kapcsolatos problémákról – a tartalom és a közvetítőeszköz szempontjából.
Mit néznek az emberek?
A TV műsorok tartalma általában megtöri a négy szabályt, pontosan azokat a dolgokat dicsőíti, amikről próbálunk elfeledkezni. Ha dzsapázással (mantra-meditációval) és a bhaktákkal (Krisna-hívőkkel) való társulással töltjük az időnket – mindent megteszünk azért, hogy megtisztítsuk az elménket, hogy Krisnára rögzítsük és szabályozzuk az érzékeket – akkor miért ülünk le utána egy órára és hagyjuk hogy ez a szemét bekerüljön az elménkbe?
Urmilá déví dászí, az ismert ISKCON (Krisna-tudatú Hívők Közössége) gurukula-tanár, akinek több évtizedes tapasztalata van védikus általános iskolák vezetésében, egyszer írt egy cikket a Vissza Istenhez Magazinban, amiben ”egyszemű guru”-nak nevezte a TV-t. A templomban a gurut díszhelyre ültetjük a szoba közepén és türelmesen ülve hallgatjuk, miközben felvilágosít bennünket. Az otthonunkban hasonlóan kezeljük a TV-t, a legszebb díszhelyet adjuk neki a házban. Ha bemegyünk egy nappaliba, általában a TV van a szoba legkiemelkedőbb helyén. Gyakorlatilag kiemelt helyet (vyászászanát) ajánlunk ennek az egyszemű gurunak és mindenki legalább egy órára (de általában többre), a TV köré gyűlik reggel és este, hogy hallgassák és tanuljanak tőle.
A legtöbb dolognak, amit a TV-ben látunk, az a célja, hogy a testet dicsőítse. Vannak erre közvetettebb és közvetlenebb műsorok, de túl sokban vannak jelenetek, amikben a szereplők kompromittáló helyzetben vannak.
Amerikában a műsorokat korhatárok szerint osztják be, de még egy PG (szülői felügyelet mellett megtekinthető) gyerekfilmben is lehet törvénytelen nemi élet és erőszak, pedig ezeket a filmeket a legtöbb szülő megfelelőnek tartja kisgyerekek számára. A templomban elmondjuk, hogy ezek a tevékenységek miért rosszak, aztán hazamegyünk és a nappaliban ülő gurutól pont az ellenkezőjét halljuk. Sajnos a két tanár között az a fő különbség, hogy az egyszemű guru sokkal közvetlenebb kapcsolatban van velünk mint a lelki tanítómesterünk. A lelki tanítómesterünket egyszer-kétszer látjuk az évben és akkor is csak a templomban. Az egyszemű guru pedig ott van a nappaliban, a hálószobában és az ebédlőben és a legbensőségesebb és legnyugodtabb pillanatainkban szól hozzánk. A TV előtt napi huszonnégy órában megnyitjuk a szívünket és az elménket, a lelki tanítómester viszont bizonyos helyekre és időpontokra (általában nem több mint néhány alkalom egy héten) van korlátozva.
Hogyan néznek TV-t az emberek?
Számos kutatás kimutatta, hogy a TV úgy működik közvetítőeszközként, hogy lerombolja a kritikus gondolkodás képességét és a közvetlenebb hajlam, – hogy elfogadjunk mindent, amit látunk – veszi át az irányítást. Ez különösen nagy probléma a gyerekek és az ő elméjük esetében. Ők természetesen elfogadnak bármit, amit ilyen élénk és valószerű módon látnak. Minél többet nézik a TV-t a gyerekek, annál jobban elhiszik, hogy a világ valójában az, amit a TV-n látnak.
Az elme természeténél fogva kreatív és nagy képzelőereje van, de a TV elszívja ezeket az energiákat. Ha olvasunk egy leírást egy gyönyörű erdőről, valami borzasztó igazságtalanságról, vagy hirtelen fordulat következik a mesében, akkor erőfeszítést kell tennünk, hogy felfogjuk amit olvasunk és aztán elképzeljük azt az elménkben. Ha ugyanazt a történetet a rádióban halljuk, nem kell megfejtenünk amit olvasunk, de még ekkor is használnunk kell a képzelőerőnket.
A TV-vel az probléma, hogy semmi erőfeszítést nem kell tenni – sem azért, hogy megszerezzük az információt, sem azért, hogy elképzeljük a jelenetet. Mindent készen szolgálnak fel. Ha mindig ezzel a papival etetnek bennünket, akkor az elménk is kásává alakul. Amikor TV-t nézünk zombivá alakulunk. Sajnos ez nem vicc, tudósok megmérték az agyműködés intenzitását TV nézés közben és mivel minden egy irányban folyik, az agyműködés nulla – nem működik a képzelőerő, nem működik a kreativitás, nem működik a tudatos gondolkodás.
Ez különösen nyugtalanító ebben a korban, amikor a cégek és vállalatok olyan diplomásokat keresnek az iskolákból, akik megfelelnek a huszonegyedik század igényeinek: kreativitás, probléma-megoldó képességek, újító hajlam, kritikus gondolkodás. A TV nem pontosan ezeket a tulajdonságokat pusztítja vajon el?
Mi történik, ha nem nézünk TV-t?
Azt nem nehéz megérteni, hogy a tévénézés káros akár a tudományos kutatók, akár a Krisna-tudatos szülők szemszögéből nézzük. Néha azonban nem tudunk megszabadulni attól az aggodalomtól, hogy ha a gyerekek nem néznek tévét, akkor kimaradnak valamiből. Lehet, hogy buták maradnak, nem lesznek tájékozottak a világban. Vagy lehet, hogy így kimaradnak valami örömből.
Ez az örömből való kimaradás kérdése azért merül fel, mert sok embernek a TV a rasza (élmény) egyetlen forrása az anyagi világban. Azt azonban nem tudják, hogy ez egy elferdült rasza. A bhakták mindent megtesznek azért, hogy az anyagi raszát transzcendentális raszával helyettesítsék. Ezért, amikor a bhakták TV-t néznek az olyan mintha úgy próbálnának tüzet gyújtani, hogy közben vizet locsolnak rá. Az ellenkező eredményt érik el így, mint amit szeretnének.
Csupán az, hogy nem nézünk TV-t nagyban javíthatja az életünket és a gyerekeink életét. Az átlagos amerikai otthonban a TV napi 6 óra 47 percet van bekapcsolva. Képzeld csak el, mennyi mindent lehet csinálni ennyi idő alatt: időt tölteni a családunkkal, a hobbinkkal foglalkozni, nyelvet tanulni, Prabhupáda könyveit olvasni, elmenni a templomba – ezek mind elszalasztott lehetőségek.
És nem csak az értékes időnket vesztegetjük, hanem rengeteg szemét is kerül az elménkbe. A.C. Nielsen szerint egy átlagos ember élete 65 évéből 9 évet a tévét bámulva tölti. Egy átlagos gyerek, aki TV-t néz az általános iskola befejezése előtt már látott 8.000 gyilkosságot, és minden évben 20.000 TV-reklámot lát. Az iskolaévben a gyerekek körülbelül 900 órát tanulnak, de egy átlagos gyerek 1.500 órát néz TV-t ugyanennyi idő alatt. Mennyi időt megtakarítunk azzal, hogy kikapcsoljuk a TV-t?
De még a bhaktáknak is nehézségük lehet azzal, hogy kikapcsolják-e a TV-t. Ha mi otthon próbáljuk korlátozni a tévézést, de amikor a gyerekek elmennek egy másik bhakta házába akkor ott nézhetnek TV-t, akkor abból nehézségek származnak. Az egész közösségnek erősnek kell lennie, hogy sikeresen elérjük a célunkat, hogy időt takarítsunk meg és az energiáinkat hasznosabb dolgokba fektessük. Nem lehet csak a gyerekeket hibáztatni a tévézésért! Nem könnyű nekik, ha azt látják, hogy más bhakták, különösen felnőttek, más mércét követnek és ezért kezdenek ragaszkodni a tévézéshez. Nagyon nehéz feladni a TV-nézést.
A szülők gyakran attól félnek, hogy ha a gyerekük nem néz TV-t, akkor nem illik majd be a társadalomba és nem tud majd a világhoz és más emberekhez viszonyulni. Természetes, hogy nem akarjuk, hogy a gyerekeink kívülállónak érezzék magukat, de igazából nem kell túl sok erőfeszítést tenni azért, hogy tájékozottak legyenek a világ eseményeiről. Nem kell leülniük és minden sorozatot és híradót megnézniük a TV-ben, hogy tájékozódjanak.
Aki rendszeresen nézi a híreket, az tudja, hogy ugyanazokat a híreket ismétlik egész nap. A huszonnégy órás hírcsatornán ugyanazt az öt hírt hallhatjuk egészen addig, amíg nem kapnak valami új hírt, amiről félinformációkat adnak amíg világos nem lesz, hogy valójában mi történt. A másnapi újság főcímeiből megtudhatjuk mindazt, amit az előző nap híradójában láthattunk. Az első oldalon van minden fontos hír és az újság többi oldala fölösleges információkat tartalmaz azoknak az embereknek, akiknek még kell valami, hogy lefoglalják az elméjüket. Saját tapasztalatomból tudom, hogy a TV nélküli tanítás nem hátráltatja az embert. Régebben aggódtam, hogy talán nem tudok eleget, de az ember innen-onnan összeszed elég információt, hogy normálisnak tűnjön.
Mindegy, hogy dolgozunk, vagy egyetemre járunk, a bhakták általában nagyon intelligensnek tűnnek az emberek szemében, mert van egy magasabb céljuk és tisztességesek. És mi van akkor, ha valaki olyan dologról beszél, amiről nem tudunk? Például mostanában Tiger Woods sokat szerepelt a hírekben. Még ha nem is ismerjük a történet részleteit, amint hallunk róla, elmondhatjuk mi a Krisna-tudatos perspektíva a történettel kapcsolatban. Tudjuk, hogyan lássuk az eseményeket. Bízzunk abban, hogy a gyerekeink nem fognak butának, ostobának vagy társaságilag alkalmatlannak tűnni csak azért mert nem néztek elég TV-t de megfelelő oktatásban részesítettük őket. Persze lehet, hogy bizonyos körökben kívülállónak érzik magukat a gyerekek, de ez nem baj. Egyetlen gyerek sem érzi magát részesének minden egyes baráti körnek. Bhaktaként bizonyos életmódbeli döntéseket hozunk, amik elkülönítenek bennünket másoktól. Igazából mindenki ezt csinálja.
Szerintem odáig is elmehetünk, hogy azokat a gyerekeket tekintjük képtelennek a társadalmi beilleszkedésre, akik a állandó tévézés és más hasonló szórakozás mellett nőttek fel. Manapság sok diákot látok, akivel nem lehet beszélgetni anélkül, hogy állandóan a telefonjukat nézegetnék. Beszéltem olyan emberekkel, akik ha egy pillanatnyi szünet van a társalgásban nem tudják mit csináljanak úgyhogy a telefonjukat kezdik nyomogatni – gondolom a csend kitöltésére.
Ne aggódjunk a gyerekeink miatt. Bhaktaként tudják majd mit csináljanak a világban. Krisna megigéri a Bhagavad-gitában, hogy megad nekünk minden intelligenciát, amire szükségünk van.
Az internet a tanuló szempontjából
Beszéltünk a TV-ről, de manapság az igazi probléma az internet. Az internet mindig és szinte mindenhol elérhető. Radhika Raman a könnyű internet hozzáférés problémáit vizsgálja.
Néha azok az emberek, akik nem néznek TV-t, úgy gondolják, hogy az Internet biztonságosabb információ forrás. De az internet még könnyebben okoz függőséget mint a TV. Sok ember, aki naponta használja az internetet pszichológiai betegségtől szenved akár észreveszi, akár nem. Amerikában a tizenkét éven felüli gyerekek 90%-a naponta használja az internetet. Csetelnek, Facebook-ot, MySpace-t és más közösségi hálókat használnak a társasági életük olyan szerves részeként, amit az előző generációk elképzelni sem tudnak.
Sajnos az internet nagy része csupán egy hatalmas szeméttároló. Ha mindenki kivinné a házából az értéktelen dolgokat és egy helyen összegyűjtené őket, az hasonlítana az internetre. Régebben nem figyeltek az emberre – hacsak nem volt valami értékes mondanivalója – de most, amikor csak akarjuk, azonnali közönségünk lehet. Az internetnek az a természete, hogy amint elkezdünk egy honlapot, lesznek emberek akik hajlandóak elolvasni az írásainkat akár értékesek akár nem.
A honlapok 99%-a nem adja meg az információi forrását. Kitől jön akkor a tudás? A vallásról elmélkedő ember lehet, hogy erkölcstelen életet él. Az orvosi tanácsadó talán semmit sem tud az orvostudományról. (Ami pedig még rosszabb, ahogy Alexander Pope mondta: ”Egy kis tudás nagyon veszélyes.” Akik az internetről diagnosztizálják magukat az egészségüket kockáztatják még akkor is ha a forrás érvényes információt ad.)
Az információ forrása minden foglalkozásnál fontos. Amikor kutatási feladatot adok a diákjaimnak, elvárom, hogy tényleg elmenjenek a könyvtárba és elolvassák a könyveket! Manapság viszont inkább arra hajlanak a diákok, hogy beírnak egy pár kulcsszót a Google keresőbe, az első tíz találatból kivágnak és beragasztanak néhány bekezdést és aztán ezt adják le, mint kész feladatot. A tanárok azt akarják, hogy a diákok megtanulják, hogyan kell értékelni egy forrást és az információ pontosságát, de az internet pontosan ezzel ellentétes elven működik.
A Krisna-tudatban a forrást fontosabbnak tekintjük a tartalomnál, mert ha a forrás megbízható, akkor tudjuk, hogy a tartalom is megbízható lesz. Sríla Prabhupáda gyakran az anyát említette, mint megbízható forrást. Miért? Mert az anya soha nem csapja be a gyerekeit, a legjobbat akarja nekik, és még ha nem is tud a világon mindent, amit a gyerekeinek ad az a hasznukra lesz. Találkozunk viszont néha olyan emberekkel, akik bár sokat tudnak, a szándékuk nem tiszta és ezért a tudásuk inkább káros. Nem feltétlenül hasznos minden, ami igaz.
Az információ forrása rendkívül fontos. A Krisna-tudatos oktatásban először meg kell találnunk a megfelelő forrást és aztán tiszteletteljesen kérnünk kell a tartalmat. Az internet pontosan ezzel ellentétesen működik. A tartalom – az információ – a fontos és a forrás kevéssé lényeges. A Kali-yuga (a jelenlegi korszak) előrehaladtával máyá (az anyagi energia) egyre kifinomultabb eszközökkel lép be az életünkbe, és ha alaposan megnézzük az internetet, láthatjuk, hogy ez máyá egyik legfőbb eszköze. Az interneten minden átmeneti, változó és külsődleges. Még egy valódi információt tartalmazó honlap is eltűnhet egyik napról a másikra. Nincs stabilitás csak a máyá keltette illúzió.
Internet tartalom
Az interneten hatalmas mennyiségű pornográfia található, úgyhogy bármennyire is óvatosak vagyunk, ha a gyerekek elég időt töltenek az interneten, akkor előbb-utóbb szexuális tartalomra bukkannak. A kíváncsi gyerek számára természetes a kísértés, hogy megnézze ezeket az oldalakat. Ebben a tekintetben nem sok különbség van a TV és az internet között. A TV-n legalább csak korlátozott számú adó van és szülőként általában korlátozhatjuk ezeket az adókat. Az interneten azonban végtelenül sok tartalom van és nincs megfelelő módszer a gyerek hozzáférhetőségét korlátozni. Még a pontos információkat és elfogadható tartalmakat adó honlapokat is a reklámok tartják fönn. Lehet, hogy a honlap biztonságos, de a reklámok problémásak.
Manapság sok gyerek internet-függő, részben az iskolai társaság nyomására. A gyerekek olyan közösségi hálókon teremtik meg az önazonosságukat mint a Facebook, a Myspace és a Twitter. A magányos gyerekek azt gondolják, hogy az internet véget vet az elszigeteltségüknek, de az internet nem a kapcsolatokról szól, minden változik rajta. Ismerek egy fiút, akit a Facebook letiltott mert túl sok időt töltött vele. A fiú idegösszeroppanást kapott.
Akkor ez azt jelenti, hogy térjünk vissza a kőkorszakhoz és egyáltalán ne engedjük a gyerekeknek, hogy internetet használjanak? Hogyan állják meg majd a helyüket az álláskeresés versenyében és hogyan fogják megtanulni az internet használatát a Krisna-tudatuk szolgálatában? Az internetet úgy kell használni mint egy eszközt. A kalapácsot és a vésőt arra használjuk, amire kell, de nem visszük magunkkal mindenhova és nem próbálunk bensőséges viszonyt kialakítani velük.
A következőkben leírok néhány alapszabályt az internet-használattal kapcsolatban: Először is, ne használjuk az internetet a valódi közösség helyettesítésére. Különösen a gyerekeknek fontos, hogy megtanuljanak kapcsolatokat építeni és fenntartani szemtől-szembe. Inkább posta helyett használjuk, email-ezésre.
Másodszor, ne próbáljunk egy témát az interneten keresztül tanulmányozni. Jobb, ha elmegyünk egy könyvtárba és keresünk egy könyvet. Ha úgy tetszik, keressünk tényeket az interneten, statisztikát vagy térképet.
Harmadszor, ne legyen mindig bekapcsolva az internet otthon, munkában, a telefonodon, stb. Jobb, ha miután használtuk az internetet és megvan az információ, amit kerestünk, akkor kapcsoljuk ki.
Az Internet nem helyettesíti a könyveket
A diákjaim tudják, hogy azt szeretném, hogy elmenjenek a könyvtárba és tényleg tanuljanak. De azt is tudják, hogy sokféle könyv van online, és néhányan azt gondolják, hogy egy keresővel gyorsabban megtalálják azokat az információ-morzsákat, amikre szükségük van, mintha magát a könyvet olvasnák el. De ne felejtsük el, hogy a könyveket nem lehet helyettesíteni. Más szintű tudást nyerünk azzal, ha türelmesen leülünk egy könyvvel és elolvassuk, s a környezetéből vonjuk ki az információt, mint ha online keresünk dolgokat.
Ha a számítógépen keresünk egy könyvben kulcsszavakat, akkor információ-darabkákat kapunk, de nem jutunk tudáshoz, mert a tudás azon függ, hogy az információt kontextusba tudjuk-e helyezni. Ismerni egy probléma megoldását nem ugyanaz, mint képesnek lenni megoldani egy problémát és helyesen alkalmazni a megoldást. Ha megértjük a tudás kontextusát is és van türelmünk megérteni a teljes képet, amit a szerző a könyvében lefest, akkor magasabb szintű megértésünk lesz, mint az, amit egy kereső-programmal találunk.
Az ISKCON-ban vannak bhakták, akik jobban szeretik a VedaBase-t (digitális könyvtár) mint Prabhupáda könyveit olvasni és a VedaBase kétségtelenül hasznos eszköz bizonyos feladatokhoz, például ha egy leckéhez vagy könyvhöz keresünk idézeteket. De a VedaBase kereső-programja csak akkor hasznos, ha már értjük, hogy Prabhupáda miről beszél. Ha nem olvassuk el a fejezetet, amiben az idézet található, akkor lehet, hogy valami elengedhetetlenül fontos dolgot kihagyunk. Lehet, hogy tudjuk, hogy Krisna a Bhagavad-gítá melyik fejezetének melyik versében mondott valamit, de csak akkor értjük meg pontosan, hogy Krisna mit mond, ha a kontextusában nézzük a verset. A mi versünk lehet, hogy éppen összefoglalja az előző három verset, vagy ellentmond nekik.
Például a Gita 6.47-ben Krisna azt mondja, yógínám api szarvésám, mad-gatenantarátmana/ sraddhaván bhadzsate yo mám, sza mé yuktatamo matah. ”Aki nagy hittel mindig Bennem lakozik, magában Énrám gondol, s transzcendentális szerető szolgálatot végez Nekem, az a legmeghittebben egyesül Velem a yogában , s minden yogi közül ő a legkiválóbb. Ez az Én véleményem.” Ez egy hasznos vers és gyakran idézzük. De, ha emlékezünk a vers környezetére, akkor a vers még erőteljesebb és hatásosabb. Az előző versben Krisna azt mondja: tapaszvibhyo ‘dhiko yogi: a jógí jobb, mint a tapaszvi (lemondást gyakorló), aki jobb, mint a dzsnyáni (lelki tudást kereső), aki jobb, mint a karmi (gyümölcsöző tettet végző). E transzcendentalisták közül a jógí a legjobb. És Krisna aztán azt mondja a 6.47-ben, hogy az összes jógí közül az Ő bhaktája a legjobb. Ha a verset a környezetébe helyezzük, az egész fejezet csúcspontjára, akkor látjuk, hogy Krisna minden transzcendentalista fölé helyezi a bhaktát. Ez a megvalósítás nem jön internet kereső-programból csak a könyv elolvasásából.
Mindent meg kell tennünk, hogy ne veszítsük el a könyvolvasás kultúráját. Különösen India hajlik manapság arra, hogy a mezőgazdasági alapú társadalomból egyenesen az információs korba ugorjon az iparosítást és az ezzel járó tömeges könyvnyomtatást kihagyva. Persze vannak indiai könyvkiadók, de mielőtt az embereknek lehetőségük lett volna az olvasás szokását kifejleszteni, hozzáférhetnek az internethez. India gyorsabban halad az információs korban, mint bármelyik nyugati ország, és ezért nagyon-nagyon óvatosnak kell lennünk, másképp sok mindenről lemaradhatunk, ha kihagyjuk ezt a közbeeső szakaszt.
