Aruddha mātājī könyvének újabb fejezete arról szól, hogy miért lényeges a gyerekeknek az imádatot megtanulni.
Fontos, hogy legyen otthoni mūrti-imádat (hiteles istenszobor imádata), mert ez elengedhetetlen a gyerekek tisztaságra és pontosságra nevelésében, valamint abban, hogy megtanulják Kṛṣṇára rögzíteni az elméjüket.Bhaktivinoda Ṭhākura a Jaiva-dharma című könyvének 11-dik fejezetében hangsúlyozza a mūrti-imádat jelentőségét: ”Azok a vallások, amelyeknek nem része a mūrti-imádat, azzal a veszéllyel kerülnek szembe, hogy két csoport: a vallásba született gyerekek és a valláshoz csatlakozó felnőttek – akiknek kevés megértése, vagy nem túl mély hite van az Istenségben (vagy esetleg egyáltalán nincs nekik) – túlságosan materialistává, vagy akár ellenségessé válhatnak a Legfelsőbb Úr iránt, mert nincs mūrti-forma, amire rögzíthetnék az elméjüket. A mūrti-imádat ezért az emberiség vallásának az alapja.
Prabhupāda minden családosnak javasolta, hogy imádjon mūrtit. Ha ezt teszik, akkor a gyermekeik olyan tiszta otthoni légkörben nőhetnek fel, amely a gyakorlatban is megmutatja, hogyan kell szeretni Kṛṣṇát. A szülők megtaníthatják a gyerekeknek, hogy miért fontos leborulni, énekelni, táncolni, és olyan szolgálatokat végezni, mint például a templom takarítása, virágfűzés, a mūrtik díszítése és a fesztiválok megünneplése. A gyerekeknek a kezdet kezdetétől fogva meg lehet tanítani, hogy használat előtt mindent ajánljanak fel a mūrtiknak – az ennivalót, az új ruhát és azokat a tevékenységeket, amikben tehetségesek. A gyermek így természetes vonzódást fejleszt ki az Úr iránt.
A gyerekek természetesen szeretnek játszani és ahelyett, hogy ezt a késztetést komolytalan dolgokra használnák, játszhatnak Kṛṣṇa mūrti-formájával, feldíszíthetik, megetethetik és imádhatják Őt. Amikor kicsik, akkor imádhatnak és játszhatnak Kṛṣṇa-babákkal, ahogy pedig kezdenek felnőni, segíthetnek a szüleiknek a mūrti-imádatban. Prabhupāda az egyik tanítványának, Stoka-kṛṣṇának szóló levelében (1972. június 13) ezt írta: ”A gyerekeket mindig a játékos hangulatukat kihasználva kell tanítani és Kṛṣṇa-játékokat kell nekik tanítani, például hogy miként játsszanak tehénpásztorfiút, tehenet, pávát, vagy démont; és hogyan gondoljanak mindig Kṛṣṇára, mintha valóban Kṛṣṇával lennének, s így nagyon gyorsan Kṛṣṇa-tudatosak lesznek. Emellett legyen egy kis ABC, aztán prasādam, aztán mūrti-imádat, aztán további Kṛṣṇa-játékok, egy kis kīrtana (éneklés), még egy kis ABC. Így az elméjük és a testük különféle dolgokban legyen lefoglalva, mert a gyerekek természetüknél fogva nyugtalanok és gyakran akarnak változtatni.”
Prabhupāda a saját gyermekkorát hozza példának. ”Szóval a gyerekek általában utánozzák a szülők szokásait és tevékenységeit. Nekünk szerencsére ilyen édesapánk volt. Utánoztuk az apukánkat. A gyermekkoromban utánoztam az apukámat – ő imádta Kṛṣṇa mūrtiját és megkértem: ‘Kedves apukám, én is imádhatok? Nekem is adjál Kṛṣṇa-mūrtit.’ Szóval adott egy kis Rādhā-Kṛṣṇa mūrtit és utánoztam őt. Az élet kezdetén… Ez tény, Mahārāja Parīkṣit is Kṛṣṇával játszott, Kṛṣṇa-babákkal. Mint Mīrā Bhāī. Ő is Kṛṣṇa-babával játszott és később nagyon emelkedett bhakta (hívő) lett. Erre van lehetőség.” (Śrīla Prabhupāda lecke, 1966. szeptember 16. New York).
Prabhupāda a Śrīmad-Bhāgavatam 3.2.2 magyarázatában ír Uddhava gyerekkori mūrti-imádatáról: ”Uddhava születése óta ösztönösen az Úr Kṛṣṇa bhaktája, azaz nitya-siddha, felszabadult lélek volt. Természetes ösztönéből fakadóan már gyermekkorában szolgálta az Úr Kṛṣṇát. Kṛṣṇa formájú babákkal játszott, öltöztette, etette, imádta, egyszóval szolgálta őket, s így örökké a transzcendentális megvalósítás játékába mélyedt. Ez jellemző egy örökké felszabadult lélekre.”
Amikor a fiaink három és öt évesek voltak, elkezdtünk velük mūrtit imádni, 10 cm magas Gaura-Nitāi mūrtikat, Akik iránt nagy ragaszkodásuk alakult ki. Velük voltam, amikor az imádatot végezték. Órákon át öltöztettük, fürdettük és ékszereztük Őket. Aztán ételt ajánlottunk és āratit (imádati ceremónia) és kīrtanát tartottunk. Néha kiöntöttek egy kis vizet, vagy leejtettek valami eszközt, de ez előfordul a kisgyerekekkel. Összességében szeretettel és tisztelettel gondoskodtak Gaura-Nitāiról. Csodálatos volt látni, hogy két-három órán keresztül semmi sem vonta el a figyelmüket. Nagyon szerették az imádatot. Minden enni és innivalójukat felajánlották a mūrtiknak és minket is emlékeztettek, hogy el ne felejtsük – ez pedig transzcendentális hangulatot teremtett az otthonunkban és a gyerekek könnyen megértették, hogy mindent Kṛṣṇa örömére kell csinálni. Még ha rosszalkodtak is, hamar abbahagyták, mert örömet akartak szerezni Gaura-Nitāinak.
Ha a gyerekek mūrtit imádnak, akkor megértik, hogy Kṛṣṇa egy személy, a barátjuk és az imádatuk tárgya. Megközelíthető és viszonozza az imádatukat. A mūrti-imádat természetes módon felébreszti az istenszeretetet a gyerekekben. Mindegy, hogy mennyit magyarázunk, nem lesz ugyanolyan hatása.
A mūrti-imádat másik haszna, hogy a gyerekek megtanulják, milyen fontos a tisztaság. Megtanulják, hogy meg kell fürödniük, mielőtt a mūrtikhoz érnek, és bár Kṛṣṇa a barátjuk, nem lehet nemtörődöm módon bánni Vele, mint bárki mással. Kṛṣṇát így könnyen tehetjük a legfontosabb családtaggá, akinek örömet kell szerezni és akit elégedetté kell tenni.
Mūrti-imádat a tanuló szemszögéből
Rādhika-ramaṇa megosztja velünk, hogy gyermekkorában mit tanult a mūrti-imádat gyakorlatából
A mūrti-imádat egyik legjobb hatása az, hogy nagyon megszilárdítja a szívben a megértést, hogy Isten, Kṛṣṇa egy személy. Ha fiatalon kezdesz mūrtit imádni, az gyorsan elűz a szívből minden imperszonalizmust, mert természetesen személyként kezdesz viszonyulni Kṛṣṇához. A gyermek látja a mūrtit és azt gondolja: ”Óh, vajon hogy van ma a mūrti? Hogy érzi Magát? Elégedett? Lehet, hogy nem? Nincs melege, vagy nem fázik esetleg? Lehet, hogy legyeznem kellene.”
Így természetesen személyként kezdünk Kṛṣṇához viszonyulni és a személytelenségre való hajlam csökken. Ha nem sajátítjuk el fiatalon ezt a megértést, akkor felnőttként szigorú gyakorlással kell megtanulnunk mindig emlékezni arra, hogy Kṛṣṇa egy személy és ne személytelenül viszonyuljunk Hozzá. De a gyerekek természetesen nagyon személyesek és ahogy egy babát személynek látnak, úgy Kṛṣṇát is személynek fogják látni. Aztán ez a megértés nagyon elmélyül, és amikor a gyerekek felnőnek, minden más emberhez is személyesen tudnak majd viszonyulni. Ez lesz az alapja a jó vaiṣṇava kapcsolatoknak. A mūrti-imádat nagyon fontos és Prabhupāda ezért kért minden gṛhasthát (családost), legyen otthon mūrtijuk, hogy kialakulhasson a személyes kapcsolatuk Kṛṣṇával.
Vannak olyan bhakták, akik úgy érzik, ha a kisgyerekeknek hagyjuk, hogy így tekintsenek Kṛṣṇára (a mūrtira), az talán helytelen, sahajiyā (nem hiteles) felfogáshoz vezethet, aminek hatására Istent olcsónak tekintik, akivel túl könnyű kapcsolatban lenni. Az imádó azt tehetne Istennel, amit csak akar?
Igen, erre valóban megvan a lehetőség, de emlékeznünk kell arra, hogy ”A könyvek az alap’.’ A Kṛṣṇa-tudatnak két aspektusa van: a gyakorlat, vagyis a Kṛṣṇával való ‘működő’ kapcsolat és az intelligencia. Az intelligenciának megfelelőnek kell lennie, hogy egyensúlyban tartsa a gyakorlatot. Mind a gyakorlatnak, mind az intelligenciának meg kell lennie.
A gyerekeknél általában csak fokozatosan fejlődik ki az intelligencia, ezért kezdetben nem kell tartanunk a sahajiyā viselkedéstől. A sahajiyā gyakorlat akkor jelenik meg, amikor az intelligencia visszamarad a fejlődésben. Ha ez történik és valaki még felnőttkorában sem látja Kṛṣṇát a megfelelő helyzetben, mint a Legfelsőbb Úr és Mester, akkor az egy probléma. De egy gyermek számára szinte lehetetlen, hogy sahajiyā legyen.
A gyerekeket csak megfelelő irányításban kell részesíteni és a szülőknek meg kell szabni a határokat. ”Ezt most felajánlhatod Kṛṣṇának, de megmostad a kezed?” És így a gyerekek megértik: ”Igen, Kṛṣṇa a barátom, de nem vagyok a tehénpásztorfiúk szintjén, akik kivehették a szájukból az ételt és azt kínálhatták Kṛṣṇának.” Vagy: ”Nem, én nem ehetek először. Először kezet kell mosnom és tisztának kell lennem. Akkor mehetek Kṛṣṇához.” Így mindkét dolog megvan – a személyes kapcsolat Kṛṣṇával és a határok is.
E határok elsajátítása a mūrti-imádat másik nagy előnye. A gyerekek megtanulják például, hogy mi tiszta és mi nem tiszta. Lehet, hogy nem tudják tökéletesen gyakorolni, de az elvek világossá válnak: ”Tehát az életben vannak határok. Van amikor megcsinálhatsz valamit, és van amikor nem. Nagyon szeretnék most ilyet enni, de Kṛṣṇa már lefeküdt aludni. Mit lehet tenni? Várnom kell holnapig.” A mūrti-imádat belénk nevel bizonyos élet-elveket és határokat is.
A mūrti-imádat olyan hatásos gyakorlat, hogy két látszólag egymásnak ellentmondó célt ér el. Lerombolja az imperszonalizmus határait és segít személyes kapcsolatot kialakítanunk Kṛṣṇával. De ugyanakkor megfelelő határokat állít az Úr és közénk, mert végső soron a szolgái vagyunk, Ő pedig a mesterünk.
(fordította Jāhnavā-priya devī dāsī)
