Nagy személyiségek

Figyelmesen hallgasd a történetet, amit most elmesélek neked. Arról az időről, amikor a világot egy tízfejű szörny tartotta félelemben, akit még az istenek sem tudtak irányítani. Ő volt Ravana: Ő az, aki az univerzum sírását okozta.

Egyszer, amikor még fiatal volt, Ravana letelepedett egy hegycsúcsra és olyan mozdulatlanná vált, hogy megállította a szeleket, amik a bolygókat mozgatták, és életben tartották az univerzumot. Az istenek könyörögtek neki, hogy mozduljon el a helyéről, de Ravana addig nem mozdult, amíg az istenek meg nem ígérték, hogy megvédelmezik őt az istenektől és a démonoktól, és fel nem hatalmazzák a teremtés legmagasabb erejével. Büszkeségében, elfeledkezett arról, hogy védelmet kérjen az emberekkel és a majmokkal szemben. Az istenek teljesítették a kérését, így hát Ravana felkelt a helyéről és a bolygók végre megmozdultak és az univerzum lélegezni kezdett. De Ravana így olyan hatalmas lett, hogy kiképezte a harcos seregét – a barbár Rakshasákat – akik bármit megtehettek és elpusztíthattak az útjuk elől. Az istenek Vishnuhoz, minden élőlény Urához imádkoztak – de most már csak ember vagy egy majom tudta volna megállítani Ravanát az univerzum elpusztításától.

A nevem Hanuman. Majom vagyok és csak úgy, mint a gyerekek, nagy erővel születtem. Amikor még kicsi voltam, nagy hős akartam lenni, de nehezemre esett távol maradni a csínytevésektől. Mindig kíváncsi és éhes voltam, így mindig rátaláltam a fesztivál napokra tartogatott mézre és a rakás gyümölcsökre. Egy nap felnéztem az égre és megláttam a Napot. Azt gondoltam, hogy ez a legnagyobb, legfényesebb és legérettebb gyümölcs, amit valaha láttam. Felugrottam, hogy elkapjam.

Három napon keresztül próbálkoztam. Egyre magasabbra és magasabbra tudtam ugrani – mekkora hatalmas erőm lett! Amikor már egy kicsire voltam csak, hogy elérjem a Napot, megláttam Indrát, a Mennyek és az Eső istenét repülni a hatalmas elefántja hátán. 

Emlékszem, amikor még nagyon kicsi voltam és egy elefánt nézett rám, pont olyan volt, mint egy nagy gyümölcs hosszú orral! Üldözőbe vettem Indrát és a repülő gyümölcsét, de Indra megharagudott ezért és menydörgő villájával rám csapott. Visszaestem a Földre. Ahogy földet értem eltört az állam. Így kaptam a Hanuman nevet, ami azt jelenti, törött áll. De ez még nem volt minden.  Amint anyám karjaiban feküdtem, és az állam gyógyulgatott, a falu felnőttei azért imádkoztak, hogy gyermekkori hatalmas erőm eltűnjön. Ezért felejtettem el azt a varázserőt, amivel születtem. Amikor felnőttem, én lettem a majom sereg parancsnoka, de akkor már nem emlékeztem, azokra a dolgokra, amiket korábban tettem. És akkor valami történt, ami mindent megváltoztatott. 

Dandaka erdejében élt egy nagyherceg, Ráma, felesége Sita és az erős, hűséges bátyja Lakshman. Dandakában remeték is éltek, akik békés természetű emberek voltak és egyedül éltek a természetben. De a Rakshasák elkezdtek remetéket enni, ezért Ráma herceg, varázs nyilaival megölte Ravana harcosait. A remeték megmenekültek, de Ravana dühös lett. Így hát Ravana elrepült Dandakába és elrabolta Sitát. Meg kell hagyni, hogy Ráma herceg felesége a legszebb nő volt a világon. De amennyire szép volt, annyira bölcs is. Ravana repülőjéről, ékszereit egyenként ledobta, hogy Ráma herceg követni tudja. Ezt mind nem tudtam, amikor egy karkötőt találtam a kedvenc fám egyik ágán. 

Ráma azt jelenti, aki nagy boldogságot ad, mégis ahogy őt megláttam a feleségét keresve, a legszomorúbb élőlénynek látszódott, akit valaha is láttam. Ráma herceg szerelme Sita iránt olyan volt, mit a Nap szeretete a Föld iránt, de akkor semmi fény nem volt a szemében és az arca eltorzult a bánattól. Ráma, Sugrivával beszélt, a majmok királyával és én figyelmesen hallgattam, ahogy Sitát leírja és az ékszereit, amit viselt. Amikor közelebb léptem hozzá és meglátta mancsomban a karkötőt, Ráma herceg térdre borult. 

„Ki vagy te, barátom?” kérdezte.

„Ő Hanuman” mondta Sugriva király „Ő a hadseregem parancsnoka.” Ráma herceg mélyen a szemembe nézett és kezeit a vállaimra helyezte.

„Segítesz nekem?” kérdezte.

Bólintottam és közben arcain végig csorduló könnyeit néztem. A majmok csapatokban kutattak észak, kelet, dél és nyugat irányba, hogy az elrabolt hercegnő jelzéseire bukkanjanak. A déli terület még felfedezetlen volt, így neki vágtam a vad dzsungelnek, az óriási hegyeknek egészen az óceán partig. A barátom, Jambavan, a medvék ember királya csatlakozott hozzám. 

Az indulás előtt Ráma herceg a mancsomat a kezei, közé szorította. 

„Többre leszel képes annál, mint amennyit tudsz.” Mondta. És nekem adta a gyűrűjét, ha megtalálnám Sitát, bizonyítékul szolgáljon, hogy én vagyok a küldött. Kaland? Igen! De ez több volt annál. Tudom, hogy tört el az állam, de csak arra emlékszem, milyen is egy eltört szív fájdalma. Sita megtalálása gyógyítaná meg Ráma herceg szívét, és ez volt az ok, amiért elmentünk megkeresni a hercegnőt. 

A felderítő csapatok északról, keletről, nyugatról üres kézzel tértek vissza. A mi csapatunk, mire az óceán partra ért, nagyon elfáradt. Jambavan és én, ahogy a parton álltunk és a messzeségbe tekintettünk, észrevettünk a vízen egy várost, ami aranyhegyként magasodott a felhők fölé. Ez volt Lanka, Ravana szigeterődje, sok – sok kilométerre a parttól. Ide gyűjtötte azokat a kincseket, amiket a világból rabolt össze. Ez a hely volt az egyetlen reményünk. De hogy jussunk el oda? A majmok persze tudnak ugrálni, de…

Jambavan emlékeztetett Ráma herceg utolsó szavaira. „Többre leszel képes annál, mint amennyit tudsz, Hanuman,” mondta. Rámutatott az összeforrt államra. „Amikor gyerek voltál, egészen a Napig fel tudtál ugrani.” És akkor visszaemlékeztem. Visszaemlékeztem, miért is tettem meg ezt a nagy utat. Visszaemlékeztem a herceg szomorú tekintetére és a reményre, ami a szemeiben megcsillant. És ugrottam.

És visszaemlékeztem az erőre, ami gyermekkoromban a szívemen belül volt. Rejtett mélytengeri élőlények akarták a lábaimat bekapni, a víz hullámai el akartak nyelni, de mind fölé ugrottam. Lanka földjére lépve, mindenre emlékezni kezdtem, amit gyermekkoromból elfelejtettem.

Lanka városa semmihez sem volt hasonlítható ezen a világon. Arany tornyok, felékszerezett teraszok, kert labirintusok, feneketlen tavak tele lótuszvirágokkal, az univerzum minden termékét árusító piacok, és fűszerek illatával telt levegő jellemezte. Rabszolgák és Rakshasák voltak mindenütt és tudtam, hogy Ravana valahol itt kell, legyen felettük. Felmásztam a legmagasabb toronyra és ott egy kertet találtam. Egy fának háttal támaszkodva pedig egy nőt, aki olyan gyönyörű volt, mint egy isten…

„Te” Egy hang fedezett fel a nyugodt kertben, megzavarva gondolataimat. Megláttam azt, aki az univerzum sírását okozza és orvul közeledett Sita felé, aki szorosan simult háttal a fa törzsének. „Légy a feleségem vagy darabokra felvágatlak és megeszlek reggelire!” Sita elfordult és még kilenc fej nőtt ki Ravana nyakából, hogy kimutassa haragját. „Két hónapot kapsz, hogy eldöntsd” üvöltötte. „Így vagy úgy de az enyém leszel!”

Amikor Ravana elment, bemutatkoztam Sitának. Megmutattam neki a Ráma herceg gyűrűjét és ettől a szemei megteltek könnyel.  „Gyere velem most.” Mondtam „Mássz fel a hátamra, s már ugrunk is…” De megrázta a fejét.  „Ez túl veszélyes lenne számodra” mondta finoman. Levette a koronáját és a mancsomba tette. „Még van idő. Vidd el ezt Rámának és a szeretetem veled tart. Áldásom rád, Hanuman. És most menj!”

De nem hagytam el Lankát. Engedtem, hogy elfogjanak és Ravana elé, vigyenek. „Engedd szabadon Sitát,” mondtam neki, „vagy Ráma herceg majmok seregével fog elpusztítani téged.”

Ravana nevetett. Mind a tíz fejével nevetett és egy Rakshasának megparancsolta, hogy gyújtsa meg tűzzel a farkamat. Hirtelen elrohantam, de nem, messze hanem Lanka városa körül. Felgyújtottam Ravana szigetének felét majd visszaugrottam oda, ahol Jambavan már várt rám. 

„Kevés az időnk,” mondtam neki.

Visszamentünk az erdőbe és elmondtuk Ráma hercegnek a híreket. Amikor átadtam neki Sita koronáját, átölelt. Ráma herceg, Lakshman, Jambavan, és az én vezetésemmel ember és majom seregekkel visszatértünk a tengerpartra és átkeltünk a hullámokon Lanka szigete felé.

De hogy tud átkelni egy egész sereg mérföldeken át az óceánon?

„Építünk egy kőhidat,” mondta Ráma.

Egy aprócska pók egy kis halom homokot kotort a vízbe, Ráma herceg lábai előtt. Nevettem ezen a kis erőfeszítésen, de Ráma leszidott.

„Nincs különbség kicsi és nagydolog között, amikor azt a szeretet vezérli.” Mondta. Így történt, hogy ember, majom és pók dolgozott azon, hogy a kőhíd öt nap alatt elkészüljön, és a seregünk átkeljen a tengeren Ravana szigetére. 

Hogy is írjam le Lanka csatáját? A történelemben még sosem volt ehhez hasonló és nem is lesz, mint ahogy a seregünk és Ravanáé összecsapott. Rakshasa harcosai alakváltoztató lények voltak varázserővel. Átrepültek a fejünk felett és a sötét égbolton át, csaptak le, majd égették fel a földet. 

Ráma és Lakshman eloszlatták a sötétséget a nagy fényvillájukkal, és a tűzet, eloltották az esőnyilaikkal. Vajon honnan származhat ez a varázslat, amit a herceg és a bátyja birtokolt?

Mialatt a csata tartott, Ravana a tornyában tartózkodott, a bátyját és a fiát küldte harcolni. A bátyja volt Kumbakarna, és ahogy megjelent attól féltem elvesztünk mindent. Kumbakarna egy óriás volt. Lanka falait átlépte és majmok százai haltak meg a lába alatt. Jambavan megragadta a karomat. „Győzd le” kiáltotta. „Használd az erődet, Hanuman és győzd le az óriást!” Ráma hercegre néztem és tekintetünk összetalálkozott. Akkor Kumbakarnára pillantottam és megtámadtam. De miközben az óriással birkóztam, Ravana fia Indrajit bevetette a legszörnyűségesebb fegyvert, ami az univerzumban létezik. Legyőztem Kumbakarnát, de amikor a csatamezőre néztem, nem láttam sem, embert sem majmot állva.

Ráma herceg és Lakshman mozdulatlanul feküdt a csatatéren, és minden sebükből folyt a vér. Jambavan, a medvék királya, szörnyű sérülésekkel haldoklott.

„Miért?” kiabáltam. „Miért nem mutatja meg magát Ravana?”

„Mert büszke,” suttogta Jambavan. „Azt hiszi, túl gyengék vagyunk, és könnyen legyőz minket.”

„De nem győzött le minket!” ordítottam „Én még állok! Messzebbre ugrok, mint akár a gondolat. Képes vagyok hatalmas magasságig eljutni.”

„Most repülj. Te vagy az egyetlen reményünk.” Jambavan északra mutatott. „Menj a Himavan hegyhez. A két csúcs közt megtalálod az Oshadist – azt a gyógynövényt, ami visszahozza a holtat az életbe és begyógyítja a sebeket.”

Elrepültem az aranycsúcsú Himavanhoz. De fogalmam sem volt, melyik gyógynövény az az Oshadis. Így hát meghajoltam, beledugtam a mancsomat mélyen a földbe és felemeltem az egész hegyet. Vállamon a heggyel visszarepültem olyan gyorsan, amiről még sosem álmodtam. A repülés sebességétől a hegy felmelegedett és az Oshadis, illatával betöltötte Lanka csatamezejét.

Ráma herceg kinyitotta szemét, és ahogy körülnéztem minden halott majom kezdett lábra állni és fegyverét harcra készen tartani. Lakshman felegyenesedett, célzásra irányította az íját és egyenesen Indrajit szívébe lőtt. Jambavan odarohant a sereg élére és magasba emelve öklét éljenzett a többi majommal együtt. Ravana lenézett a tornyából. A bátyja és a fia halott volt. Ekkor Ravana felvette arany páncélját, és ahogy a csatamezőre lépett, a legerősebb és leglenyűgözőbb harcos benyomását keltette, amilyet még ember és majom nem látott. 

Ráma herceg választott egy nyilat. Mondott egy imát a Napnak, Saranga nevű íjának húrjához illesztette a nyilat és kilőtte. Ravana, Ráma szemeibe nézett és ekkor valami történt. Azt hiszem, meglátta, hogy Isten ereje nagyobb, mint az ördögé. És abban a pillanatban Ráma herceg nyila belefúródott a szörnyeteg szívébe. Az, aki az univerzum sírását okozta, holtan rogyott össze.

Lanka kapui kinyíltak, Sita kiszabadult több ezer rabszolgával együtt, akiket Ravana dolgoztatott. Amikor Ráma és Sita megérintették egymást, béke szállt az univerzumra.

Egy majom katona megállt Ravana halott teste előtt és az élettelen arcon nagyot nevetett. Ráma herceg rátette kezét a majom vállára.”Ne csúfolódj!” mondta „Ha nem lett volna olyan büszke, jó élőlény válhatott volna belőle. Adjatok neki hősnek kijáró temetést.”

Egy szél kavargott keresztül Lanka kertjein, és virágszirmok hulltak Ravana testére. Meghajoltam Ráma herceg előtt.

„Hanuman,” mondta „Olyan szeretetet és barátságot mutattál meg nekem, amit én sosem tudok viszonozni.”

Megráztam a fejemet. „Neked köszönhetem, hogy olyan messzire tudtam ugrani, ami már lehetetlen. Megküzdhettem egy óriással. Nagy távolságokat repülhettem, és hegyet vihettem a hátamon.”

Ráma bólintott és így szólt:”Ezeket, az ajándékokat régesrégen kaptad. Követted a szíved hangját és ezeket, az ajándékokat megtaláltad magadban. Minden, amit tehetek az az, hogy a történetünk örzőjévé teszlek. Meséld el a barátságunk történetét, Hanuman. Mesélj a világnak arról, hogy mire képes az a majom, aki a szívét követi.”

Kezét a vállamra helyezte.”Veled leszek.”mondta.

„Mindig.”

„Fogsz nekem jelet adni?”kérdeztem.

„Minden nap.” Válaszolta.

Ahogy a horizontra tekintet, észrevettem, hogy a Nap felkelt, a virágok kinyílottak, és az égbolt fénnyel telt meg. Abban a pillanatban felismertem a barátomban, ebben a nemes hercegben, Visnut, a Teremtés Urát.

Ráma, Sita, és Lakshman elhagyták Lanka szigetét, Ravana varázsrepülőjén. Én visszamentem Dandaka erdejébe. Hősként üdvözöltek. A kismajmok mind körülöttem nyüzsögtek. Felugráltak a vállamra és a karomon lógtak. 

„Tényleg szörnyekkel küzdőttél?”

„Hányan voltak?”

„Megsebesültek?”

„Meséld el, kérlek! Óh, kérlek, mondd el a történetet!”

És a történetet azóta is mesélem.

Druva Mahraja története

„Mama! Ki ez, aki az erdőnkbe jött?” kérdezte a fiatal tigriskölyök. „Ez egy ember gyerek.” Válaszolta a mamája felismerve a tényt, hogy gyermeke még sosem látott embert.

„Hmm. Kíváncsi lennék, miért van egyedül. Ha ti ketten csendben tudtok maradni, követhetnénk és megtudnánk.”

Tigris mama halkan mozgott a magas fűben, miközben fiai játékosan szökdécseltek mögötte. A fiú félelem nélkül letért az erdei ösvényről és oda sem figyelt, hogy az állatok és a madarak követték őt. A páva így szólt a többiekhez:”Úgy tűnik a mi fiatal látogatónk valamit vagy valaki fontos személyt, keres. Nem mutat érdeklődést irántunk és nem fél semmitől. Igaz, hogy mezítláb és ékszerek nélkül jött, mégis biztos vagyok benne, hogy királyi családból származik.” Sokáig tartó gyaloglás után, a fiú megállt és körülnézett. Tiszta és erős hangon kiáltott: „Úr Narayana, itt Vagy? Úr Narayana kérlek, mutasd meg Magadat!” Majd pár perc múlva leült. 

A tigriskölykök abbahagyták a játékot és leheveredtek a fiú lábainak közelébe. A fiú észrevette az anyatigrist és a kíváncsi állatok tekintetét, és megszólalt: „Láttátok az Úr Narayanat?  Tudjátok, hogy hol van? Meg tudja mondani valamelyikkőtök, hogy merre találom?” „Úgy tudom a bölcsek az Úr Narayanan meditálnak a szívükben. Így találják meg Őt.” Válaszolta az őz. „Úgy hallotta” szólt a farkas elgondolkodva. „Az Úr azok előtt jelenik meg, akik hűséggel és odaadással szolgálják Őt.” A tigris mama, hogy elvegye a kedvét a fiúnak, ezt mondta: „Még sosem hallottam olyant, hogy egy gyerek az életét kockáztassa egy ilyen kívánságért. Egyedül elengedett téged az anyukád vagy engedély nélkül jöttél el otthonról?”

„Engedélyt kaptam anyámtól, hogy itt lehessek.” Mondta a fiú határozottan. „Azt akarja, hogy találjam meg Narayanat. Az apám, a király és az sem érdekel, mit tesz velem.”

„A király!” kiáltott fel a papagáj.

A páva előrelépett és meghajolt. „Fiatal herceg, megtiszteltetés, hogy találkozhatunk veled. Üdvözlünk az erdőnkben. Mindent megteszünk, amiben csak segíthetünk neked.” A többiek is beleegyezően bólogattak. „Kérlek, mesélj magadról és arról, hogy miért keresed az Úr Narayanat?” kérlelte a páva.

„Valóban tudni akarjátok?” kérdezte a herceg.

„Igen, igen!” válaszolták egyszerre.

„A nevem Dhruva herceg. Az apám, Uttanapada király. Ő uralkodik a földön. Az anyám, a nemes Suniti királynő és a nagyapám, a hatalmas Úr Brahma, ennek az univerzumnak a teremtője.”

„Óh, Istenem!” mondta a papagáj és még sosem volt ennyire meglepve.

„De miért vagy itt? Mi történt?” kérdezték a tigriskölykök türelmetlenül.

„Minden akkor kezdődött, amikor a bátyám, Uttama és én a királyi gyűlésteremben játszottunk. A trón felé rohantunk, ahol az apánk ült Uttama édesanyjával, Suruchi királynővel. Uttamát vette fel apám először, és a lábára ültette. Átölelte a fiát és megsimogatta az arcát. Én is fel szerettem volna ülni apám ölébe, de amikor a karomat nyújtottam, tudomást sem vett rólam. Elkezdtem felkapaszkodni a lábán, de Suruchi királynő felállt és rám kiabált. „Dhruva, miért akarsz együtt ülni Uttamával? Nem vagy olyan értékes, mint ő, mert nem az én fiam vagy. Én vagyok a király legkedvesebb felesége. Ha az apád ölébe akarsz ülni a trónon, akkor imádkoznod kell az Úr Narayanahoz. Ha megáld téged, akkor majd következő életedben fiamként születhetsz meg.”

„Apámra néztem. Elfordult tőlem. Nem mondott és nem tett semmit. Az ő hallgatása sokkal jobban fájt, mint a királynő bántó szavai. Hatalmas harag növekedett bennem. Az egész testem mintha lángolt volna, és alig kaptam levegőt. Ott hagytam őket, és többé sosem akarom látni őket. Amilyen gyorsan csak tudtam szaladtam anyámhoz.”

„Ahogy anyám meglátott, egyből az ölébe ültetett és magához szorított. Annyira sírtam, hogy beszélni is alig tudtam. Néhány perccel később bejött az egyik szolgáló és elmesélte anyámnak mit mondott Suruchi királynő és azt, hogy apám csendben hallgatta végig az egészet. Anyám is elkezdett sírni, majd így szólt: „Soha sem szabad rosszat és boldogtalanságot kívánnunk annak, aki megbánt és fájdalmat okoz nekünk. Drága fiam, minden apa atyja, az Úr Narayana. Ha igazán boldog akarsz lenni, imádd Őt. Ő az egyetlen, aki teljesíteni tudja a kivánságodat. Nem fog cserbenhagyni.”

„Elmesélte, hogy a nagyapám hogy volt képes az egész univerzumot megteremteni az által, hogy az Úr Narayanat imádta. Arra gondoltam, nekem is ugyanúgy imádnom kellene az Urat, hogy megkapjam, amit szeretnék. Ezért keresem most az Úr Narayanat.”

„Szeretnék segíteni, hogy megtaláld az Úr Narayanat!” mondta a kis tigris.

„Mind segítünk neked.” Mondta a páva.

Közeledett az este és kezdtek feltűnni a sötétedő égen a csillagok és a Hold. Az éjszaka édes illata – virágzó jázmin betöltötte a levegőt. Dhruva herceg zenét hallott közeledni az égből, ami édesebb volt mindennél, amit valaha is hallott. Figyelmesen figyelt, vajon honnan jön a zene az éjszakai égboltból. És akkor, hirtelen ott termett, a nagy bölcs, Narada.

Dhruva egyből felismerte a bölcset és rögtön leborult előtte. Narada viszonzásul megáldotta és így szólt: „Dhruva, a korod béli gyerekek el vannak foglalva a játékkal és a mókával. Miért zaklatott fel ennyire Suruchi királynő szavai? Mindannyian kapunk az életben tiszteletet és tiszteletlenséget. Jobban tennéd, ha inkább a toleranciát gyakorolnád. Akkor majd elégedettséget fogsz érezni. Tudom, hogy azért jöttél az erdőbe, hogy megtaláld az Úr Narayanat, de eltarthat több életen át, mire meglelnéd. Most pedig menj haza. Amikor idősebb leszel, segítek majd.

„Bölcs Narada kérlek, érts meg! Suruchi királynő szava több volt, mint sértés. Éles nyíl volt, ami felhasította szívemet. Nem fogok hazamenni, amíg meg nem látom az Úr Narayanat. Szeretnék kérni tőle egy királyságot, ami sokkal nagyobb az apáménál. Olyan pozíciót szeretnék, ami még Brahmáénál is nagyobb. Te vagy a legjobb szolgája az Úr Narayananak, te biztosan tudsz nekem segíteni.”

Narada s fiúra mosolygott és magában ezt gondolta:” Ez a gyermek az univerzum legnagyobb királyságánál is nagyobbat akar. Olyan eltökélt, hogy képtelen megérteni, mi is tenné őt igazán boldoggá. Ekkor Narada így szólt Dhruvához: „Igen, a Legfelsőbb Úr képes csak teljesíteni a vágyadat. Figyelj jól, elmondom, hogy találod meg Őt.”

Narada utasításait követve, Dhruva herceg elindult a Madhuvana erdőbe. Út közben beszélt az állatokhoz. „Most elmegyek a Yamuna folyó partjára, a Madhuvana erdőbe. Ezen a szent helyen fogok minden nap fürdeni, csendben ülni és a bhakti jógát gyakorolni. A bölcs elmondta, milyen az Úr Narayanan alakja a szívemben. Most már tudom, hogy meditáljak Rajta. Tanított nekem egy szent mantrát, amit énekelni fogok azért, hogy elnyerjem az Úr áldását.”

„Megtanítod nekünk is?” kérdezte a páva.

„Kérlek Dhruva, kérlek!”könyörögtek a többiek.

„Rendben, mondjátok utánam: Om..namo..bhagavate..vasudevaya.”

Minden állat, egytől egyig ismételte a mantrát, ahogy követték Dhruvát az ösvényen.

„És akkor el fog jönni az Úr Narayana?” kérdezte a kis majom.

„A bölcs Narada azt mondta:”Amikor az Úr elégedett lesz az Iránta érzett szereteteddel, el fog jönni.”

A fiatal herceg nagyon komolyan követte Narada muni utasításait. Elméjét a szívében lévő Úr gyönyörű alakjára helyezte. Dhruva hamarosan uralni tudta elméjét és érzékeit. Nem volt szüksége ételre, sem italra, csak nyugalomban ült, gondolatai elmerültek a Legfelsőbb Úrban. 

A tigriskölykök elkezdtek panaszkodni anyjuknak:”Dhruva herceg nem játszik már velünk. Nem is figyel ránk! Meddig fog itt ülni?”

A közeli fán ült a papagáj, így szólt a társaihoz:”Ez a gyermek a legnagyobb jógi, akit valaha láttam. Hónapok óta nem evett még egy kis gyümölcsöt sem és arra már nem is emlékszem mikor ivott utoljára. Olyan mozdulatlan, mintha nem is lélegezne.

Valóban, az ötödik hónap végére, Dhruva, elérte a Legfelsőbb Urat a szívében, többé nem volt szüksége a légzésre. Amikor Dhruva lélegzete elállt, az egész univerzum beleremegett. A legmagasabb bolygóktól a legalsókig, mindenki levegő után kapkodott és zihált. A mennyek lakói ijedtükben és zavartságukban az Úr Narayanahoz siettek segítségért. 

„Kedves félisteneim” mondta az Úr mosolyogva,”A szolgám, Dhruva nagy lemondást gyakorolt, hogy láthasson Engem, ennek következtében az univerzális légzés belélegzett. Rögtön megyek és megnézem őt.”

Dhruvának fogalma sem volt, arról hogy mindenki szomorúaz univerzumban. Teljesen el volt merülve a meditációban, az Úr gyönyörű alakján. A szívében lévő látványon elmerülve, nem figyelt senki másra. Hirtelen az Úr eltűnt a szívéből. A nagy aggodalomban, Dhruva kinyitotta a szemeit. 

Ott állt előtte a Legfelsőbb Úr Narayana – ragyogó fénye elárasztott mindent. Ott állt az Úr szemtől szembe és Dhruva, a szemeivel csak úgy itta az Úr szépségét. Földre rogyott és tiszteletét fejezte ki az Úr előtt úgy, mint mikor a szívében volt. Dhruva csodálatos imákat akart ajánlani, de nem tudta még el kezdeni sem. Az Úr Narayana megértette a fiú elméjét és szívét, megérintette a homlokát a transzcendentális kagylókürtjével. Az érintéstől Dhruva vágyai eltűntek és szeretet öntötte el a szívét. Most megtisztulva, Dhruva elkezdte dicsőíteni az Urat, gyönyörű imákkal. Ezek az imák, telve voltak igazsággal és bölcsességgel, és a mai napig énekelik őket. Dhruva felnézett az Úr Narayananra, akinek az ékszerei úgy ragyogtak, mint a csillagok az égen. „Uram, csak Te tudsz felszabadítani a születés és halál alól. Kérlek, fogadj el engem örök szolgádul. Őrült módon imádkoztam Hozzád, hogy hatalmat és királyságot kapjak. De most hogy megláttalak, már semmit sem akarok a világon. Te egyedül vagy a legnagyobb kincs!”

„Drága Dhruvám,” mondta az Úr szeretettel, „Nagyon boldoggá tettél és teljesítem minden kívánságodat. Fenn ragyog a Sarkcsillag az északi égen. E a csillag, csak úgy, mint a többi, a saját lelki bolygóm, ami el nem pusztítható. Mostantól Dhruvaloka a neve, a te bolygód és királyságod lesz.

„Amikor felnősz, az apád neked fogja adni a királyságát. Sok-sok éven át fogod irányítani. Életed végén, amikor eljön az idő, hogy elhagyd a testedet, a Sarkcsillagra fogsz menni, Dhruvalokára, hogy ott élj örökké Velem. Édesanyád is veled fog meni és osztozni fog a jó szerencsédben.”

Dhruva imádata után, Az Úr , Garuda madarával fel emelkedett és a mennyeken túlra repült. Mindent megkapott, amit csak kívánt, sőt még annál is többet. Dhruva mégis bánatos volt.

Izgatottan jöttek az állatok, madarak, hogy gratuláljanak, Dhruva az ünneplés helyett, elfordult és a folyópartra bandukolt. „Várjatok itt!” mondta a papagáj a többieknek. „Meg nézem, mi lehet a gond.” Dhruva leült a folyópartra és sírni kezdett. „Hogy lehettem ennyire buta? Olyanért imádkoztam az Úrhoz, ami nem tart örökké. Most van egy királyságom és pozícióm, ami már nem érdekel.” „Narayanan olyan gyönyörű, kedves és szerető. Az univerzum összes gazdagsága és hatalma sem közelíti meg az Övét. Ő a legnagyszerűbb kincs. És most elveszítettem.”

Dhruva sírt egy darabig. Reménykedve, nézett az ég felé, hátha látja még Őt. Az Úr szavai visszhangzottak:” A fényes Sarkcsillag ragyog az északi égbolton. Az egyik saját lelki bolygóm, ami el nem pusztítható. Ez lesz a te bolygód és királyságod. Életed végén eljössz Dhruvalokára és örökké Velem, fogsz élni.”

Érezte, hogy újra együtt van az Úrral, ettől már jobban érezte magát. 

„Mit fogsz most tenni?” kérdezte az őz, akinek hangja és finom modora emlékeztette Dhruvát az édesanyjára. „Ideje, hogy haza menjek.” 

Az erdőből kivezető úton az állatok elkísérték Dhruvát. A páva kérésére, lágyan együtt énekelték, „Om namo bhagavate vasudevaya.”

Amikor a király a fia felől hallott, hogy visszatér az erdőből, nagyon megörült a szerencsének. Hat hónapja szenvedett és okolta magát a fia eltűnéséért. 

Uttanapada király összehívatta a családtagokat, minisztereket és a barátokat. Nagyszabású ünnepet rendezett a fia hazatérésére és üdvözlésére. A királyi területhez közeledve, Dhruva visszafordult az állatokhoz, hogy elbúcsúzzon. „Köszönök nektek mindent és nagyon fogtok hiányozni.”A tigriskölykök ráugrottak a fiúra és leterítették a földre. Mindenki nevetet és a szomorúság könnyei, öntötték el szemeiket. 

„Ne feledjétek!” mondta Dhruva, „Amikor a Sarkcsillagot látjátok az éjszakai égen, emlékezzetek az Úr Narayanara.. és emlékezzetek arra, amit együtt tanultunk. 

Amint Dhruva apja meglátta fiát a távolban, lovas kocsijára ült és elébe sietett. A bánat és az öröm könnyei mosódtak össze az arcán. Átölelte rég elvesztett fiát. Suruchi királynő is elébe ment, hogy megáldja Dhruvát. Az ő bántó szavai vezették Dhruvát, hogy megkeresse az Úr Narayanat, Dhruva most mégis hálát érzett iránta és tiszteletét ajánlotta. A két testvér, Dhruva és Uttama, öleléssel és könnyekkel üdvözölték egymást, hogy újra együtt lehetnek. Édesanyja türelmesen várt, mire Dhruva karjaiba rohant. Felvette fiát és szorosan magához ölelte, közben könnyeivel fürdette. „Ó fiam, annyira hiányoztál. Minden nap imádtam az Urat, és a visszatérésedért imádkoztam.” Felnézett anyja szemeibe, és szeretettel szólt: „Köszönöm anyám. Köszönöm, hogy az Úrhoz irányítottál. A legnagyobb kincset adtad nekem!”

Évekkel később, Dhruva lett apja királyságának uralkodója. Gondját viselte az állampolgároknak és az állatoknak, mintha saját gyermekei lettek volna. Ezért mindenki szerette. Sok – sokévi uralkodás után, Dhruva elvonult az erdőbe. Éjjel – nappal imádkozott, hogy magához vonzza az Úr figyelmét.

 A lelki világban, az Úr Narayana élvezte Dhruva társaságát. Két szép hattyúrepülőt küldött Dhruváért és édesanyjáért, hogy elvigye őket a Sarkcsillagra. „Az Úr Narayana megkért minket, hogy vigyünk téged a bolygódra.” Mondta a küldött. „Édesanyád is odamegy, a saját hattyúrepülőjén. Kérlek, gyere az Úr már vár.”

Az Úr kedvessége láttán Dhruva szemeit a szeretett könnyei árasztották el. Milyen régóta várt erre a pillanatra! Ahogy fellépett a repülőre, egy csillogó fény villant fel az égen. Dhruva földi teste lehullott és a lelki alakja megmutatkozott. 

Mennyei ének, zene és a dobok hangja hallatszott az égből. Virágszirmok hullottak, mint a lágy eső, miközben Dhruva és édesanyja átrepültek az anyagi világon túlra, ahol örökre együtt maradtak az Úr Narayanal.

Élt egyszer egy Ambarisa nevű király, aki az egész világ felett uralkodott, ám gazdagságát múlandónak tekintette, nem ragaszkodott hozzá. Érzékeit és elméjét az Úr szolgálatába állította.

Egyszer Ambarisa Maharádzsa a Dvádasi fogadalmat betartva épp Vrindávanában imádta az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Dvádasin, az Ékádasi után következő napon, amikor éppen megtörni készült az Ékádasi böjtjét, a nagy misztikus jógi, Durvászá jelent meg a házában vendégként.

Ambarisa Maharádzsa tisztelettel fogadta Durvászá Munit, aki miután elfogadta a király ebédre szóló meghívását, délben a Jamuná folyóhoz indult, hogy fürdőt vegyen. Szamádhiba merült, s így sokáig nem tért vissza. Ambarisa Maharádzsa azonban látta, hogy közeledik a koplalás megtörésére kijelölt idő, ezért a bölcs bráhmanák tanácsára ivott egy kis vizet, hogy eleget tegyen a böjt megtörésére vonatkozó formalitásnak. Misztikus hatalmának köszönhetően azonban Durvászá Muni rájött, hogy mi történt, s rettentő haragra gerjedt. Amikor visszatért, szidalmazni kezdte Ambarisa Maharádzsát, ám nem elégedett meg ennyivel: hajszálából egy démont teremtett, aki olyan volt, mint a halál tüze. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége azonban mindig megoltalmazza bhaktáját, s most, hogy megvédje Ambarisa Maharádzsát, elküldte korongját, a Szudarsana csakrát, amely azon nyomban elpusztította a tűzdémont, majd üldözőbe vette Durvászát, aki olyan irigy volt Ambarisa Maharádzsára. Durvászá Brahmalokára, Sívalokára és más felsőbb bolygókra menekült, de nem tudta megvédeni magát a Szudarsana csakra dühétől. Végül a lelki világba ment, s meghódolt az Úr Nárájana előtt. Az Úr Nárájana azonban nem tud megbocsátani egy olyan embernek, aki megsértett egy vaisnavát. Ahhoz, hogy valaki feloldozást nyerjen az ilyen sértés alól, meg kell hódolnia az előtt a vaisnava előtt, akit megsértett. Nincs más lehetőség arra, hogy megbocsátást nyerjen. Az Úr Nárájana így azt tanácsolta Durvászának, hogy térjen vissza Ambarisa Maharádzsához, és kérjen tőle bocsánatot.

Az Istenség legfelsőbb Személyisége, Visnu utasítására Durvásza Muni azonnal Ambarisa Maharádzsához ment, s a lábához borult. Mivel Ambarisa Maharádzsa természetéből adódóan nagyon alázatos és szerény volt, zavarban volt, és elszégyellte magát, amiért Durvászá Muni a lábaihoz borult, így aztán imákat kezdett mondani a Szudarsana csakrához, hogy megmentse Durvászát.

A történtek után Ambarisa Maharádzsa bőségesen megvendégelte Durvászá Munit, és ő maga is praszádát vett magához.

Kuntibhoja király régóta szeretett volna gyermeket. Amikor megszülettem örökbe fogadott az unokatestvérétől, Shurarajatól. Prithának hívtak, de a király neve után Kuntinak neveztek. Boldog gyermekkorom volt, mert a király és a királynő szeretettel vett körül. Úgy bántak velem, mint a legféltettebb kincsükkel. Minden igyekezetemnek nagyon örültek és nem volt olyan, amiért haragudni tudtak volna rám. Fiatalon azt a feladatot kaptam, hogy a palotába érkező fontos embereket szolgáljam. Néha nehéz feladatnak tűnt, de egyben kihívás is volt és ezért szerettem.

Szerettem apám kedvébe járni. Tudtam mennyire boldog, amikor a vendégek dicsértek engem. Egy nap Durvasa muni jött el hozzánk. A félelem szele járt át a palotán. Köztudott volt, hogy a muni goromba ember és sokszor megátkozta a körülötte lévő embereket. Nagyon fiatal voltam, mégis elvállaltam a szolgálatot. A muni úgy döntött egy évig marad nálunk. Szinte örökkévalóságnak tűnt ez az idő.  Reméltem, hogy megúszom ezt az egy évet átok és bosszankodás nélkül. Csak arra gondoltam, hogy a legjobban végezzem a munkámat és közben végig, Krisnához imádkoztam és az Ő segítségéért.

Készen álltam, hogy éjjel – nappal szolgáljam Durvasa munit. Volt, hogy amikor éppen pihentem, akkor kért egy pohár vizet. Ilyenkor örömmel ugrottam fel és teljesítettem a kérését. Sokszor váratlanul hívott, vigyek valami egzotikus ételt, gyümölcsöt. Úgy tettem, mintha már előre tudtam volna, mit szeretne és mindig készen álltam, hogy teljesítsem követeléseit. Tudtam, hogy Krisnától különleges irányítást kapok a szívemben. Miután letelt az egy év, apám magához szólított.  Elmondta, hogy a muni mennyire elégedett volt és szeretne megjutalmazni. Imádtam végezni a szolgálatot és soha nem vártam viszonzást érte. Durvasa muni ragaszkodott hozzá, hogy fogadjak el tőle hat mantrát.

Így szólt: „Kedves gyermek. Válassz egy mantrát, énekeld el, és a mantrához tartozó félisten fog megjelenni előtted. Fogadd el az ajándékot, amit majd tőle kapsz.” Elfogadtam a mantrákat, de fogalmam sem volt, fogom- e valaha is használni őket. Nem telt el sok idő, elhatalmasodott rajtam a kíváncsiság. Egy reggel, amikor elvégeztem Tulasi Devi imádatát, úgy döntöttem kipróbálom az egyik mantrát. Közben felnéztem az égre és lenyűgözött a nap szépsége és ereje. Szerettem volna látni azt a félistent, aki ott él. Elénekeltem a mantrát és hirtelen Surya Deva jelent meg a szobámban. Ragyogó és gyönyörűséges volt, de egyben hatalmas és félelmetes is. Megszólalni sem tudtam. 

„Köszönöm, hogy eljöttél.” Szólaltam meg végre. „Most már elmehetsz.” „Nem lehet.” Válaszolta. „A mantra eléneklése nem maradhat eredmény nélkül.” Fogalmam sem volt miről beszél, de kezdtem ideges lenni. „Egy gyermekkel kell, megajándékozzalak. Ez az adomány, amiért hívtál.” „Ezt, hogy érted?” Kérdeztem. „Én csak egy lány vagyok. Nincs férjem. Hogy tudnál nekem gyermeket adni? Hogy magyaráznám meg a családomnak?” „Hívtál engem és el kell, fogadd a következményét.” Mondta. Soha semmit nem tettem a szüleim áldása nélkül.

Hívni akartam az apámat, hogy tegyen valamit. Mivel elmondtam a mantrát, vállalnom kellett a következményét. El nem tudtam képzelni, hogy történhetett mindez velem. Később megértettem, hogy felsőbb irányítás rendezte el a történteket. Krisnának volt egy terve és én csak, mint egy színésznő, eljátszottam a szerepemet egy drámában. A gyermek a fülemből született. A fiúcska ékszerpáncélt viselt és a legszebb dolog volt, amit valaha is láttam. Mennyire szerettem volna megtartani őt! De hercegnő voltam és gondolnom kellett a család jó hírnevére.

Apám boldogsága fontosabb volt a sajátomnál. Tudtam, hogy a kicsit el kell, küldjem messzire, mielőtt bárki meglátná. Imádkoztam a biztonságáért. A csecsemő Karnát selyembe bugyoláltam és vízre bocsátottam egy kosárban. A bűntudat és a fájdalom – ahogy láttam távolodni – életem végéig elkísért. Próbáltam Karnát elfelejteni és eltemetni a múltat. Idővel férjhez mentem Pandu királyhoz. Boldog voltam, hogy ilyen bátor és hős férjem van. Miután meghódította a világot, el akart vonulni a hegyekbe Madrival, a másik feleségével és velem. Elutaztunk a Himalájába és élveztük a nyugalmat, az egyszerű életet.

Boldogok voltunk egészen addig a napig, amikor valami szörnyű dolog történt.

Nem messze a kunyhónktól, az erdőben, egy bölcs és a felesége őzzé változott. A fák között ugrándoztak, amikor megálltak ölelkezni. Abban az időben íratlan szabály volt, hogy ölelkező állatokat sosem szabad megölni. Ezt a szabályt még a legkegyetlenebb vadász is betartotta. Sajnos a férjem nem vette észre a nőstény őzet, ezért meglőtte a hímet. Erre a bölcs dühös lett. Visszaváltozott emberi formájára és mielőtt meghalt, megátkozta a férjemet. „Amikor ölelkeztem a feleségemmel, lelőttél. Cserébe megátkozlak, ha bármelyik feleségeddel hálni mersz, meg fogsz halni. Ez egy szörnyű nagy átok volt. Azt jelentette, hogy nem adhat gyermeket se Madrinak, se nekem. Így nem lesz a trónon utóda.

Eljátszottam a gondolattal mi lenne, ha mesélnék neki a mantrákról, amit Durvasa munitól kaptam. Vonakodtam tőle, mert tudtam, mit jelentene. Szenvedtem eleget a mantra eredményétől és nem akartam még egy félistent hívni. 

 De amikor a férjem azt akarta, hogy kérjek meg egy rishit, hogy adjon gyermeket, jobbnak láttam, ha hívok egy félistent. Beszéltem neki a mantrákról és annyira megörült, hogy kérte,  azon nyomban énekeljek el egyet. „Legyen tisztességes és békeszerető gyermek!” Mondta. Egész életemben az engedelmességet gyakoroltam és ez segített, hogy teljesítsem a férjem óhaját. Dharmaraj, az igazság félistene, őt szólítottam. Tőle kaptam egy fiút, Yudhishthirát.  Egy időre a férjem megnyugodott. A kis Yudhishthira teljesen lefoglalta és sajátjaként szerette. Egy nap megkért, hívjak még egy félistent. Szeretett volna egy erős fiúgyermeket. Hívtam Vayut, a szelek istenét. Tőle Bhima született. A következő kérésre Indra jött, a mennyek királya. A férjem bátor és jóképű fiút akart. Indrától született Arjuna. Három gyönyörű fiúnk volt. Kértem a férjemet, ne legyen több gyermekünk. Az életünk békés és boldog volt az erdőben. A gyerekek erősek és egészségesek voltak Öröm volt nézni, ahogy együtt játszottak. Fára másztak, folyóba ugráltak, birkóztak a fűben. Ez életem egyik legszebb időszaka volt, de nem tartott sokáig…

Néha a férjem sétálni ment Madrival a közeli völgybe, olyankor otthon maradtam a gyerekekkel. Madri szép és kedves lány volt. Úgy szerettem, mint a kedvenc húgomat, de az átok mindig eszembe jutott, amikor túl sokáig voltak távol. Egy tavaszi napon már pár órája távol voltak. Kezdtem nyugtalankodni. Aggódtam, mi van, ha valami történt velük. Egyre csak a völgyet figyeltem, mikor térnek vissza. Egyszer csak megláttam Madrit.

 Hazafelé tartott, de egyedül. Messziről látszott mennyire sápadt. Odarohantam és észrevettem kisírt szemeit. Először meg sem tudott szólalni. Kis idő elteltével elmondta mi történt. „A férjünk ölelkezni akart velem. Elrohantam előle. Könyörögtem ne érjen hozzám, de meg sem hallgatott. Emlékeztettem az átokra, de nem érdekelte.” Elhatalmasodott rajtam a bánat. Madrit hibáztattam, hogy engedhette, hogy mindez megtörténjen. Szívem mélyén mégis tudtam, hogy Madri nem tehetett semmiről. A természet ereje olyan erős, hogy néha még a megvilágosodott ember is megzavarodik tőle. Férjem halálát, Madri iránti érzéki vágya okozta. Végül rájöttem, hogy a férjem is csak a szerepét játszotta, amivel segített beteljesíteni Krisna tervét. Madrinak iker fiai születtek. Nakula és Sahadeva. Ezután Madri úgy döntött szent tűzbe lép. Férjén meditálva a lángok közé lépett, hogy kövesse párját a mennyekbe. Én a földön maradtam, hogy felneveljem az öt fiúgyermeket. 

Hamarosan rájöttem, hogy nem tudok az erdőben maradni a férjem nélkül. Így hát a gyerekekkel visszatértem a palotába, Hastinapuraba. A gyerekeket a nagypapa és két nagybácsi felügyelete alá helyeztem. Unokatestvéreikkel, a Kauravákkal (Dhritarastra fiai) nőttek fel. 

Sajnos Dhritarastra jobban szerette a saját fiait és mindent megengedett nekik. A Kauravák irigyek voltak a fiaimra. Olyan kegyetlenek voltak, hogy még terveket is kieszeltek, mi módon ölhetnék meg a fiaimat. Szenvedtem az aggodalomtól, vajon mi lesz a következő, amit kitalálnak.

Kértem a fiaimat, hogy ne mutassák ki a haragjukat. Mindig összetartó család voltunk. Meg akartam tanítani őket, hogyan működjenek együtt a családtagokkal. „Még magatok közt se kritizáljátok az unokatestvéreiteket.” Mondtam. Második fiam, Bhima volt a legnagyobb és legerősebb. Ezért ő volt, a Kauravák irigységének célpontja. Egyszer mérgezett süteményt etettek vele, amitől elájult. Eszméletlenül a folyóba dobták. De Krisna vigyázott rá. Megmenekült. 

Minden nap Krisnára gondolok, és köszönetet mondok Neki, amiért óvja a fiaimat. Egyszer Krisna elküldte Akrúrát a palotába, hogy létünk felől érdeklődjön. Mindig próbáltam elrejteni az érzéseimet, de amikor meghallottam Krisna figyelmességét, a szívem megolvadt, leborultam Akrúra elé és Krisnához fohászkodtam, segítségért. Krisna védelme nélkül nem tudom, hogy éltem volna túl azokat a nehéz éveket. Úgy éreztem magamat, mint egy őz, akit a tigrisek bekerítettek. A tigrisek keresik a lehetőséget a támadásra, hogy megölhessék a fiaimat és engem. A tigrisekkel szembe kerülni a dzsungelben, ijesztő, de együtt élni velük még rettenetesebb. Amikor a fiúk felnőttek, elmentünk Varanavatba. Azt hittük a ház az örömünkre épült, de helyette egy halálos csapda volt. A ház gyúlékony anyagból készült. A Kauravák élve akartak elégetni minket. 

Szerencsére Vidura, a sógorom figyelmeztetett minket a veszélyre. Segített megmenekülni egy titkos alagúton át az erdőbe. Emlékszem, ahogy az éjszaka közepén haladtunk a hosszú alagútban. Rettenetes volt! Addig futottunk, amíg teljesen el nem fáradtam. Akkor Bhima felvett és úgy futott tovább. Mire az alagút végéhez értünk, a testvéreit is ő cipelte. A sok probléma ellenére is hálás voltam, mert a legértékesebb dolgok az életemben, megvoltak. A csodálatos fiaim és Krisna kegye. Teljesen világos volt számomra, hogy Krisna védelmez minket és óvja életünket. Korábban éltem erdőben és tudtam, hogy több a megszorítás és lemondás. Mégis boldogok voltunk és szabadok, távol a gyilkos rokonoktól. Most már nem akartak megölni. Azt hitték, hogy halottak vagyunk. Beöltöztünk brahmanáknak és egy szegény fazekas házában, kaptunk menedéket. Lekötelezve éreztem magamat és szerettem volna viszonozni a kedvességüket. Lett is rá lehetőségem. Meghallottam, amikor a fazekas felesége sírt. Kérdeztem, mi a baj. 

A közeli barlangban élt egy démon, Bakasura. Az emberek megegyeztek a démonnal, hogy nem öli meg a falu lakóit, cserébe ők rendszeresen küldenek egy szekér ételt, bivalyt és egy embert, hogy a démon jól lakjon. A feleség azért sírt, mert most rajtuk volt a sor, hogy valakit küldjenek a démonnak. Mondtam az asszonynak, ne aggódjon, a fiam Bhima örömmel elmegy, az ő fia helyett. Yudhishthira megdöbbent, hogy hozhattam ilyen áldozatot, de Bhima pontosan tudta mi járt a fejemben. „Egy szekér étel.” Mondta Bhima. „Jól hangzik. Természetesen elmegyek.” Bhima elfogyasztotta a szekér ételt és megölte a démont. Nem akartuk, hogy valaki is megtudja, kik vagyunk, ezért Bhima azt mondta, hogy egy félisten jött le a mennyekből és védte meg őt. 

………………………………

A fiaim alamizsnát kéregettek egész nap. Amikor hazatértek, mindig kértem tegyék ki, amit összegyűjtöttek. Egyszer Panchalba mentek egy versenyre, ahol Draupadi kezét lehetett elnyerni. Pár napig távol voltak. Amikor hazaértek, én épp elfoglalt voltam és oda sem néztem. 

 „Gyere és nézd meg az alamizsnát!” Kiáltották kintről. Oda sem néztem, csak visszaszóltam: „Osszátok el egyenlően magatok közt!”. Amikor kinéztem, megláttam Arjunát és Bhimát, ahogy Draupadi mellett álltak. Sosem hazudtam, erre most olyant mondtam, ami lehetetlen. Azt mondtam, hogy osszák el maguk közt. Mit csinálhattam volna? Hosszas megbeszélés után, a legfelsőbb autoritás engedélyével, mindannyian feleségül vették Draupadit.

A házasság híre eljutott a Kauravákhoz. Hamarosan meghívást kaptunk Dhritarastra királytól, hogy térjünk vissza Hastinapuraba. A Kauravák megjátszották, hogy örülnek nekünk. Nem tudtuk mire válni, miért hívnak vissza minket, de sejtettük, hogy terveznek valamit. Közben a katonai pozíciónk megerősödött, Draupadi apjával (Draupada király) való jó kapcsolat következményeként. Talán tartottak attól, hogy a hadsereggel visszaszereznénk a királyságot tőlük. Mielőtt a palotába értünk, egy seb a múltamból felszakadt. Hallottam egy új emberről, aki Hastinapuraban élt. Ez a férfi nagy barátságban volt a Kauravákkal. A versenyen tűnt fel először, amin Draupadi volt a tét. Alacsony származása miatt kizárták a versenyből. A Kauravák kedvelték a férfit, ezért barátságuk jeléül megajándékozták egy kisebb királysággal. Mikor hallottam a férfi szépségéről és természetes páncéljáról, egyből eszembe jutott a fiam, akit sosem ismertem. Biztos voltam benne, hogy az új férfi a fiam, Karna. Milyen a sors! Az első szülött fiam, aki nem tudott semmit a születéséről, végül megtalálta a helyet ahová tartozik, de a rossz oldalon kötelezte el magát. 

Számos dolog volt, amiről nem beszéltünk. Például, soha sem hoztuk szóba a tűzesetet. Ápoltuk a barátságot a Kauravákkal, mintha semmi sem történt volna. Adtak nekünk egy darabka földet. Igaz, hogy a királyság legrosszabb minőségű földje volt, örömmel elfogadtuk és odaköltöztünk amilyen gyorsan csak tudtunk. A földünk Indraprasta lett. Krisna gyakran meglátogatott és az Ő kegyéből a királyságunk felvirágzott és kivirult. Bölcsek és szent királyok áldották meg a helyet, jelenlétükkel. A terület, ami korábban sivár és kihalt volt, természeti kincsekben kezdett bővelkedni és magas épületek díszítették. 

Krisna az unokafivérem volt. Amikor meglátogatott üdvözlésként mindig megérintette a lábamat. Teljes szívemmel imádtam Őt, és érintését ölelésnek éreztem. Indraprasta olyan gazdag lett, hogy még a félistenek is irigykedtek. A Kauravák rögtön cselszövésben mesterkedtek, hogy elvehessék tőlünk. Kockajátékkal becsapták Yudhishthirát. Mindenünk oda lett. 13 évre száműztek minket a királyságból. 

Miután letelt az idő, a fiaim készen álltak, hogy visszatérjenek a királyságba. A Kauravák nem akarták állni a szavukat. Üzenetet küldtem a fiaimnak, hogy ezt ne hagyják annyiban. Harcoljanak a királyságukért. Harcosok voltak és azért születtek, hogy igazságot hozzanak a földre. Üzenetet küldtem Krisnával, és kértem figyelmeztesse Arjunát a kötelességére. Tudtam, hogy Bhimát nem kell felszólítani a harcra. A harc elkerülhetetlen volt. Ekkor elmeséltem Krisnának az igazat, Karna születéséről. Elmentem megkeresni Karnát. Azt reméltem, ha megtudja az igazat, átáll a jó oldalra és csatlakozik a testvéreihez.

Karna éppen a folyóparton imádkozott a Napistenhez. Üdvözöltem, majd elmondtam neki a titkot, ami annyi év óta nyomta a lelkemet. Krisna már korábban elmondta neki a történetet és úgy döntött nem áll át a másik oldalra. Hűséges volt a Kauravákhoz, hiszen ők kedvesek voltak vele nem úgy, mint az anyja, aki magára hagyta születése után. Sem a könnyeim, sem a könyörgésem nem hatotta meg, de tett egy ígéretet.

 „Nem ölök meg egy Pandavát sem, kivéve Arjunát. Őt fiú büszke anyja vagy. A csata végén is öt fiad lesz. Vagy Arjuna vagy én fogok meghalni.” Cserébe tőlem is kért egy ígéretet. Kérte, ne mondjam el senkinek, hogy ő a fiam. Karna tudta, hogy ha Yudhishthira megtudja ő is a testvére, akkor visszautasítaná a harcot. Szavamat adtam. Tisztában voltam azzal, hogy nem leszek túl népszerű a fiam szemében, amelyik életben marad. Karna életét már tönkre tettem, Arjuna pedig nem bocsátaná meg nekem, hogy hagytam harcolni a bátyja ellen. Az élet olyan nehéz és bonyolult, de mindig tettem a kötelességemet és betartottam az ígéreteimet. Miután Karna elment, térdre rogytam bánatomban és csak sírtam. Hálás voltam Karnának, hogy betartotta ígéretét és nem ölte meg egy testvérét sem. Amikor Arjunával harcolt, nem tudott győzni, meghalt. Az unokám, Abhimanyu 16 éves volt, ő is meghalt a csatában. Lenyűgözően harcolt, de hét, nála jóval, erősebb harcossal nem bírt el. Amikor a csatamezőre értem, megtaláltam Abhimanyu fiatal özvegyét, amint a holttest fölé hajolva sírt. 

Próbáltam vigasztalni és közben feledni a saját érzéseimet. El nem tudom mondani, mennyi szenvedést kell el viselnie a nagy harcosok feleségének és édesanyjának. 

A legrettenetesebb és fájdalmasabb az volt, hogy öt unokám halt meg feleslegesen és barbár módon. Alvás közben érte őket a halál. Azt hittem, szétrobban a szívem a fájdalomtól. Ebben az időben csak Krisna tudott megvigasztalni. Az Ő jelenléte tartotta bennem a lelket. A csata tizennyolc napig tartott. A temetések, a Yamuna folyó partján történtek. Kértem Yudhishthirát, hogy az első vizet Karnának ajánlja fel. Megdöbbent és kérdezte, miért. „Karna a bátyád. Ő a legidősebb fiam.” Mondtam. „Anyám, te még sosem hazudtál. Hogy voltál képes ezt eltitkolni előlünk? Ha ezt tudjuk, nem lett volna helye a harcnak.” Yudhishthira szigorúan nézett. Megátkozott minden nőt. „Ezek után egy nő se tudjon titkot tartani!”

A háború után Yudhishthira lett a király és én az anya királynő. Nem élveztük ezeket, a rangokat, de tettük a kötelességünket. Gondoskodtunk az emberekről, képességeink legjobbja szerint. Krisna velünk maradt egy ideig és segített feledni a szomorúságot. Amikor Krisna előkészítette a harci szekerét, hogy elhagyja Hatinapurat, kocsija előtt haladva imákat zengtem a dicsőségére. Imáimat elfogadta és rám mosolygott. Ezt a mosolyt örökre a szívemben őriztem. 

A háborúban, Dhritarastra fiai mind meghaltak. Ő és a felesége, Gandhari, nagy keserűséget éreztek a Pandavák iránt. Habár a Kauravák okozták a háborút, Gandhari gyötrelmében elátkozta a fiaimat. Szerencsére nem volt birtokában a tudás, hogy bárkit elátkozhasson. Megpróbáltunk együtt élni és elfelejteni a múltat. Megtettem mindent, hogy Gandhari jobban érezze magát. Szeretettel szolgáltam őt és a férjét, remélve, hogy segít feledni a szomorúságukat. 

Úgy tűnt, erőfeszítéseim vigaszt nyújtanak. Később Dhritarastra elhagyta otthonát és az erdőben halt meg. Arjuna hírt hozott, hogy Krisna elhagyta ezt a világot. Krisna elmenetele után már nem volt miért éljek. Gandharival elvonultunk a Himalája erdejébe. Ott készítettük elő a következő életünket. Az élet nagyon egyszerű volt az erdőben. Nem kerestük a kényelmet. Figyelmünket és elménket csakis Krisnára irányítottuk. 

Például, nem vesztegettük az időt, ételek elkészítésével. Harmincnaponta egyszer ettünk. Sokat szenvedtünk az élet során, de végül Krisna terve beteljesedett és a dráma véget ért. Szabadok voltunk és gondolatainkat Krisna szolgálatába helyeztük. 

Így hát életünk végén, egy tűzszertartás alkalmával, teljes Krisna tudatban elhagytuk ezt a világot. 

A kívánság a következő életében teljesedett be. Draupadi néven született meg és az öt Pandava fivér (Yudhishthira, Bhima, Arjuna, Nakula, Sahadeva) felesége lett. Draupadi születése is olyan szokatlan volt, mint a házassága. A történet több évvel Draupadi születése előtt kezdődött, amikor az apja a gurukulában élt.

Az apja Draupada volt és az ő legjobb barátja Drona. Gyermekként nem érdekelte őket a gazdagság. Egyszerűen csak jó barátok voltak, mert kedvelték egymást. Mindig együtt voltak és örök barátságot is fogadtak. Draupada megígérte Dronának: „Bármilyen segítségre legyen szükséged, számíthatsz rám.” Sok idő telt el és az ígéret már feledésbe merült. Felnőttek, elhagyták a gurukulát és külön váltak. Drona, egy szegény brahmana lett. Draupada pedig jómódú király. Drona nagyon szegény volt. Az éhséget jól tűrte, de a családja szenvedését már kevésbé. Egy nap a fia a játszótérről ment haza. Egy ital felől érdeklődött, amiről a többi gyerek beszélt. „Mi az a tej?” Kérdezte. „A gyerekek azt mondják, finom. Mi is kipróbáljuk, apa?” Drona a fiára nézett, aki olyan kicsi és sovány volt. „Igen fiam. Csak előtte meg kell, látogassak egy barátot.” Drona elutazott Panchalba a régi iskolatársához. Ez idáig a büszkeség nem engedte, hogy elmenjen Draupadahoz, de most azt érezte nincs más választása. Nem akart elmenni hozzá. Nem beszélve arról, amit Draupadatól kapott. „Már hogy lehetnénk mi barátok?” Mosolygott gúnyosan. „Barátság, csak egyenlők között lehetséges. Nézz magadra! Rongyokban jársz. Hogy mered magadat a barátomnak nevezni?” El felejtve az ígéretét és a barátságukat, Draupada megsértette Dronát és elzavarta a királyságából.

Drona dühös volt. Eddig féltve őrizte a barátságukat, most viszont szomorú volt Draupada sértegetései miatt. Elhatározta, megleckézteti Draupadát. Drona elment Hastinapurba, Bhismadeva királyi palotájába. Meleg fogadtatásban és tiszteletben részesült. Munkát is kapott. Harcművészetre tanította a hercegeket (Pandavák és Kauravák). Kitűnő tanár volt és a hercegek is sokat tanultak tőle. Drona figyelte, ahogy a hercegek felnőnek és arra az időre várt, amikor elfogadhatja tőlük a guru dakshinát. Pontosan tudta mit akar. Végül a fiúk erős harcosokká váltak és Drona terve közeledett a beteljesüléshez. „Szeretném Draupadát guru dakshinának.” Mondta Drona. „Fogjátok el és hozzátok ide nekem!” A hercegek szerették a tanítójukat és meghalni is képesek voltak érte. Mind Panchalba igyekeztek. Arjuna volt a legjobb harcos. Elkapta, megkötözte Draupadát és Dronához vitte. Végül Drona bosszúja megvalósult. Őszinte, igaz ember volt és igazságos akart lenni. Elvette fele királyságát, majd megbocsátotta éles és bántó szavait. Hosszú ideig cipelte magában a haragot. Remélte most megoldódott és végérvényesen lezárul a vita. Tévedett, mert most Draupada lett dühös. „Add, hogy legyen egy fiam, aki megöli Dronát!” Tudta, hogy a legjobb harcos Arjuna, erre így szólt: „Elengedem a lányomat, hogy férjhez menjen ehhez a csodálatos harcoshoz.” 

Draupada elment a Yamuna folyó partjára. Két brahmanához imádkozott, Yaja és Upayajahoz.  A brahmanák segítettek neki. Tűzszertartást mutattak be és kérték Draupada feleségét, hogy egyen prasadamot, ami képessé teszi, hogy egy hatalmas gyermeket fogadjon el. A prasadam elfogyasztása előtt, az asszony ragaszkodott hozzá, hogy megfürödjön. A brahmanák megharagudtak a várakoztatás miatt. „Sosem vesztegetjük az időnket.” Mondta Yaja és a prasadamot a tűzbe, dobta. A lángok a magasba csaptak. A magas lángok között egy fiatal férfi alakja rajzolódott ki. Ő Dhristadyumna volt. Kilépett a tűzből és megállt a brahmanák előtt. Félisteni fénye beragyogta a folyópartot. A férfi szépsége, koronája, fülbevalója, természetes páncélja lenyűgöző volt. „Ez a herceg azért született, hogy megölje Dronacaryat” hallatszott a hang az égből. „Békét és jómódot hoz Panchal királyságának. Megszünteti a király félelmét és bánatát.” Az összegyűltek, alig akarták elhinni, mi történt.

A király még alig tért magához a boldogságtól, amikor még egy alak tűnt fel a tűzben. Ott állt Draupadi a szépséges lány. Szemei, mint a lótusz szirmai. „Ez a fiatal lány azért született, hogy pusztulást hozzon a ksatriyákra” jött a hang az égből. „Békét és jómódot hoz Panchal királyságának. Beteljesíti a félistenek vágyát, és halált hoz a Kauravákra.”

Amint Draupada felesége meglátta Dhristadyumnát és Draupadit, saját gyermekeiként érzett irántuk. A brahmanák is áldásukat adták rájuk. Mindenki elégedett volt. Amikor eljött Draupadi férjhez menetelének ideje, apja versenyt rendezett. A feladat nehéz volt és minden úgy volt megszervezve, hogy Arjuna legyen a győztes. Draupada készíttetett egy óriási íjat, amit egyedül Arjuna tudott csak felemelni. 

A plafonra helyeztek egy forgó halat. Aki el akarta nyerni Draupadi kezét, annak a nehéz íj segítségével kellett a hal szemét eltalálni. De ez még nem volt minden. A versenyzőknek nem szabadott a célpontra nézni. Egy tál víz volt a földön, abban a hal visszatükröződését nézhették csak. Sok herceg és vendég érkezett. A palota hamar megtelt nézőkkel. Mindenki szépen öltözött volt. A menyasszonyi pavilon színes anyagokkal és édes illatú virágokkal volt feldíszítve. Az egész légkör olyan volt, mint a mennyei bolygókon. 

Minden úgy lett rendezve, hogy Arjuna nyerjen. Ebben az időben, a Pandavák az erdőben bujkáltak. Az emberek úgy tudták, hogy egy tűzvészben mind meghaltak. Brahmanáknak öltözve jelentek meg a palotában. Csak Krisna ismerte fel őket, aki a nézőtéren ült. Draupadi selyembe öltözött, ékszerekkel és virágokkal díszített volt. Gyönyörű virágfűzért tartogatott a kezében, amit a férjének készített. Amikor Draupadi, testvérével az emelvényre lépett, a zene és a védikus mantrák éneklése abbamaradt. Dhristadyumnának bejelenteni valója volt. „Az a férfi, aki felemeli az íjat, kifeszíti és eltalálja a célpontot, az elnyeri húgom kezét.” 

A sok herceg összegyűlt a színpadon, hevesen vert a szívük. Mindegyik abban reménykedett, hogy ő nyeri el Draupadi kezét. A nézők feszülten figyelték a verseny kezdetét. A legtöbben fel sem bírták emelni az íjat. Volt, aki a nagyerőfeszítésben elejtette az íjat. Legtöbbjük nevetségesen feküdt a földön. Amikor Karna megfeszítette az íjat és lőni készült, Draupadi felkiáltott.” Nem megyek hozzá egy kocsihajtóhoz!” Így hát Karnának abba kellett hagyni a versenyt és kizárták. Amikor a hatalmas Shisupala, Jarasanda és Duryodhana is eltévesztette a célpontot senki, sem mert próbálkozni. Úgy tűnt a próbát lehetetlen kiállni. Egy ksatriya sem tudta eltalálni a célpontot.  Ekkor az álruhás brahmanák próbálkoztak. Senki nem hitt abban, hogy nekik sikerülhet. Meg is lepődött a közönség, amikor a fiatal oroszlán király kinézetű Arjuna a színpadra lépett. Könnyen megfeszítette az íjat, a tálba nézett és a célpontra célzott. A nyíl úgy repült, mint a villám egyenesen a hal szemébe. Nagy öröm tört ki a brahmanák között, nagy sóhaj a ksatriyák között. Majd nagy csend, amikor Draupadi a színpadra lépett és a virágfűzért Arjuna nyakába helyezte. Arjuna kézen fogta Draupadit és elhagyták a színpadot. Minden jól ment, csak Yudhishthira érzett haragot a ksatriyák közt és elhagyta az emelvényt. A csalódott hercegek Arjunára és Bhimára támadtak. A harcban könnyedén győztek és siettek haza anyjukhoz, Kunti királynőhöz, hogy megmutassák Arjuna meglepetését. 

A házikó ajtaja előtt álltak és bekiáltottak.”Anyám, meghoztuk az alamizsnát!” „Jól van.” felelte Kunti, de oda sem nézett. „Oszd el egyenlően a testvéreiddel!” Majd Kunti kiment a ház elé és meglátta Arjunát Draupadival. „Ó, nem!” Kesergett „Mit mondtam? Mit tettem?” De már késő volt. A királynő szavát nem lehetett visszavonni. Nagy dilemmába kerültek, hiszen egy nő nem mehet férjhez, öt férfihez. Viszont Kunti királynő szava is szent. Yudhishthira szerint a megoldás egyszerű, mondta Arjunának. „Te nyerted őt. Készíts, szent tűzet és vedd feleségül!” 

„Nem.” Mondta Arjuna. „Hogy vehetném el? Először te veszed el, majd Bhima, utána én, azután Nakula és Sahadeva.” Eközben Draupada király elküldte a fiát, hogy lesse, meg mi történik. Dhristadyumna követte a Pandavákat és Draupadit a házhoz és titokban belesett. Draupadi felszolgálta az ételt a brahmanáknak, vendégeknek és a Pandaváknak, majd csak azután evett. Dhristadyumna emlékezett, hogy húga volt a palota kedvence. Szolgák hada kereste kegyét, de most ő szolgált ki mindenkit. Mégis az arcán boldogság tükröződött. Evés után, Sahadeva elkészítette az ágyakat kusha fűből. A fivérek arccal dél felé feküdtek. Kunti a fejüknél, Draupadi a lábuknál. Draupadi előtte selyemágyban aludt, most egy fűágyon. A Pandavák még elalvás előtt fegyverekről és háborúkról meséltek. „Aha!” Gondolta Dhristadyumna. „Szóval ezek a férfiak ksatriyák. Ők a Pandavák lehetnek.” Majd hazatért, hogy apjának beszámoljon a látottakról. Draupada király kocsikat küldött a Pandavákért, hogy megszervezzék az esküvőt. De amikor megtudta, hogy mind az öt fivér el akarja venni a lányát, teljesen ledöbbent. 

„Yudhishthira, te ismered a Dharmát, a vallás megtestesülését. Hogy javasolhattál ilyen erkölcstelen dolgot?”

„Uram, a Dharma törvényei nagyon mélyek és nagyon nehéz megérteni. Anyám sosem hazudott és azt rendelte nekünk, hogy vegyük el a lányodat. Ezt kell tennünk.” Magyarázta Yudhishthira.

Draupada találkozott Vyasadevával, a nagy bölccsel és megtudta tőle, hogy az Úr Siva hogyan áldotta meg Draupadit. „Amikor az Úr Siva parancsot ad, mit is mondhatnék? Meg kell, ünnepeljük az öt házasságkötést.” Egyezett végül bele a király.

Egy kedvező nap alkalmával, Yudhishthira elvette feleségül Draupadit. A következő négy napban, sorban megtartották az esküvőket. A házasságok híre hamar eljutott a Kauravákhoz.

Duryodhana, a Kauravák vezére nem örült a hírnek. „ A Pandavák még mindig élnek és az erejük csak nő. Valamit tenni kell, hogy nehogy megszerezzék a trónt.” Vidura (Pandavák és Kauravák nagybácsija) azonnal visszahívta a Pandavákat Hastinapurba. 

Amint visszatértek, megkapták a fele királyságot. Igaz a föld, amit kaptak elég rossz minőségű volt – erdős és sivatagos – ők mégis elfogadták. Letelepedtek az új helyen és Indraprasthának nevezték el. Az Úr Krisna és Vyasadeva segítségével a terület felvirágzott. Minden megtermett, amire az embernek szüksége lehetett. Gyümölcs, zöldség, gabona, virág, csodálatos parkok és kertek.

Egyszer Narada muni meglátogatta a Pandavákat. Utasításokkal látta el őket. Elmondta, hogy mindegyiküknek egy évet kellene élni Draupadival. Ha valamelyik fivér megzavarja a másikat az egy év alatt, amit Draupadival tölt, annak egy év száműzetésbe kell vonulni. Az utasítás szerint cselekedtek. Draupadinak minden évben született egy fia. A város lakói boldogok voltak és békében éltek. Persze néhány probléma mindig akadt, de vészhelyzetben valaki mindig segített a Pandaváknak. Egy nap, egy brahmana látogatott el Arjunához. Elmondta, hogy megtámadta egy rablóbanda és ellopták az összes tehenét. 

Arjuna tudta, ha felveszi a fegyverét, ami abban a szobában volt, ahol Yudhishthira aludt Draupadival, akkor száműzetésbe kell, vonuljon. Nem foglalkozott magával és az életével, segíteni akart a brahmanának. Elnézést kért a zavarásért, elvette a fegyverét és visszaszerezte az ellopott teheneket. Majd száműzetésbe vonult. Az egy év lejártával, Arjuna feleségül vette Subhadrát (Krisna húgát) és magával vitte a palotába. Draupadi megharagudott Arjunára, amiért egy évig nem látta és közben egy új feleséggel tért vissza. „Elfeledkeztél rólam és találtál magadnak egy új feleséget” mondta Draupadi és elfordult Arjunától. Arjuna kérlelte Draupadit. „Subhadra hűséges szolgád lesz.” Ekkor Subhadra odarohant és megérintette Draupadi lábát. Draupadi szíve meglágyult szeretettel megölelte Subhadrát. Draupadi nő volt, de harcos is, a maga jellemző tulajdonságaival. Erős volt és kemény, valamikor mérges, mint a tűz, de többnyire kedves és könyörületes. Egy nap Krisna látogatott a palotába. Elvágta az ujját és csúnyán vérzett. Draupadi rögtön letépett egy darab anyagot a gyönyörű selyem szárijából és bekötözte Krisna sebét. Krisna mosolygott és így szólt: „Egy nap megjutalmazlak a ruháért cserébe.” A Pandavák vagyona egyre csak nőtt. Földjük egyre szebb és gazdagabb lett. A Kauravák számára ez már tűrhetetlen volt. Duryodhana összeesküvést szervezett Shakunival és Duhshasannal. Yudhishthirát meghívták egy kockajátékra, amit sosem nyerhetett meg.

Magukban mosolyogtak a kitervelt cselen. Ez a játék a Pandavák katasztrófájához vezetett. Yudhishthira elveszítette a királyságot, a gazdagságot és a fivéreit is. Shakuni a csalás mestere volt. Yudhishthira még magát is elvesztette a fogadásban. A végén már semmi nem maradt, amit feltehetett volna tétnek. Shakuni sürgette, hogy tegye fel tétnek Draupadit. El is vesztette. Draupadi viszont nem akart a bíróság elé járulni. Ragaszkodott ahhoz, hogy Yudhishthira előbb magát veszítette el. Már pedig aki magát veszíti el előbb, az hogy tehet fel tétnek olyant, ami nem is az övé. Draupadi nagyon okos volt és Duryodhana ezt nem viselte el. Elküldte Duhshasant, aki erőszakkal, hajánál fogva vitte el Draupadit a bíróság elé. „Szégyelljétek magatokat mind!” Sírt Draupadi. „Miért hallgat mindenki? Csak néztek, és senki nem tesz semmit. Miért?” Őrjöngött Draupadi. „Még Vidura is hallgat.” „Nincs igazad rabszolgalány!” Üvöltötte Duhshasan és meghúzta újra a haját. 

Az erős és nagyhatalmú Bhisma szólt. „Yudhishthira bevallotta, hogy magát veszítette el, mielőtt téged feltett volna tétnek. De azt nem mondta, hogy Shakuni csaló. Nem értem, hogy mi ez az őrültség, ami itt folyik.” „Férjem nem hibázott” mondta Draupadi. „Játszott a csaló Shakunival.” A férfiakhoz fordult, akik esetleg még segíthettek volna rajta. „Védtelen nők apái és fivérei vagytok. Gondoljatok a családotok nő tagjaira és képzeljétek őket a helyembe. Miért nem szóltok?” Senki nem szólt. Végül Duryodhana egyik testvére sietett Draupadi segítségére. „Draupadi nem szolga. Yudhishthirának nincs joga őt feltenni fogadásra.” Mondta Vikarna. „Ez a szörnyűség Shakuni beteges tanácsára történhetett, meg és ilyen nem létezik a Dharma törvényein belül.”

„Nem kell erre a fiúra hallgatni!” Kiáltotta Karna. „Fosszuk ki a Pandavákat, ők a szolgáink!”

Karna szavait a Pandavák nem tűrhették tovább. Erre Duhshasan letépte Draupadi száriját.  Draupadi minden erejével a szárijába kapaszkodott és nem engedte el. Harcolt, hogy megtartsa méltóságát. Elkeseredett, hogy egyik férje sem segített neki. „Krisna!” Kiáltott és magasba emelte karjait, teljes kiszolgáltatottságában. „Krisna, Krisna!” Ekkor hirtelen megjelent Krisna, minden misztikus erő mestere.

Draupadit egy végtelen hosszúságú szárival ajándékozta meg. Hamarosan egy nagy halom ruhaanyag gyűlt össze a földön. Duhshasannak elfogyott az ereje, feladta, hogy tovább tépje a ruhát Draupadiról. Bhima nem bírta türtőztetni magát. Olyan dühösen beszélt, hogy a bíróság reszketett. „Az elkövetkezendő háborúban felnyitom Duhshasan szívét, és a vérét fogom inni.” Végül Duryodhana apja, Dhritarastha király megértette a tettek szörnyű visszahatását. A Pandaváknak megengedte, hogy szabadon visszatérjenek Indraprasthába

Duryodhana irigységének és rosszindulatának ezzel nem ért véget. Amint a Pandavák hazatértek, ismét kockajátékra hívta Yudhishthirát. Shakuna csalásának köszönhetően a Pandavák 13 év száműzetésbe kerültek. Elvonultak az erdőbe számos brahmana kíséretében.

Nem tudták őket etetni, ezért kérték, menjenek vissza. A brahmanák visszautasították a kérést.

Elhatározták, hogy végig a Pandavákkal maradnak, még ha éhen is halnak. Yudhishthira tanácsot kért a család papjától, hogy mit tegyen. Ő azt javasolta, hogy imádkozzon Suryadeva, Napistenhez. Suryadeva elégedett volt és Draupadinak egy varázsedényt ajándékozott. „Draupadi, ez az edény annyi embert tud élelemmel ellátni, ahányat csak szolgálni akarsz.” Mondta a Napisten.

A Pandavák békésen éltek, de Duryodhana és követői sosem nyugodtak. Duryodhana fivéreivel élvezte a királyságot, de rosszindulatúsága nem adott esélyt a belső békére.

Elméje folyton a Pandavák elpusztításán járt.

Egy nap ép Durvasa muni és követőit szórakoztatta, amikor Durvasa muni az ellátásért cserébe egy ajándékot adott Duryodhanának. Aki ravaszul így felelt: „Kedves muni, kérlek, látogasd meg nemes unokatestvéreimet, akik az erdőben élnek. Egyetlen vágyam, hogy boldoggá tedd őket a társaságod által.” Úgy tett mintha érdekelné az unokatestvérei boldogsága. Közben csak az érdekelte, hogyan tudná a munival megszereztetni a tálat. A Pandavák nem képesek ennyi embert etetni, mégis sikerül nekik. Ez a tény már elég indok volt, hogy megölje őket. Duryodhana elégedettségében tenyerét dörzsölte és magában dicsérte a saját intelligenciáját és briliáns ötletét. Ahogy Duryodhana gondolta, Durvasa muni és követői hamar megérkeztek a táborhelyre, épp miután Draupadi elmosta a varázsedényt. Yudhishthira bátor arckifejezéssel meghívta őket egy lakomára, csak kérte, hogy mosakodjanak meg előtte. Durvasa muni és követőinek nagy csoportja elment a helyi folyóhoz fürdeni. Yudhishthira nem tudta mit tegyen. Mint mindig, ilyenkor az Úr Krisna tanácsáért esedezett.

„Szólj Draupadinak hozza ide az edényt!” Mondta Krisna. Draupadi gondolta, az edény üres, de amikor Krisna belenézett egy darabka zöldséget talált az edény oldalára tapadva. Krisna lekaparta az ujjával és bekapta. Eközben a folyónál különös dolgok történtek. Durvasa muni és társai hirtelen jól lakottnak érezték magukat. Mintha egy nagy lakoma után lettek volna. Nem értették mi történt. Nem tudták, hogy Krisna volt az oka. Ha Krisna elégedett, mindenki elégedett. Hasukat simogatták, közben azon tanakodtak, mit is tegyenek. Megegyeztek, hogy nem vesznek részt a lakomán, inkább elmennek minél messzebb a tábortól. Így a Pandavák egy ideig biztonságban lehettek. 

Az erdei élet tele volt kalanddal, néha még veszéllyel is. A férjek és a brahmanák védelme ellenére Draupadi többször veszélynek volt kitéve. Jayadratha mindig meg akarta őt szerezni. Egyszer épp a saját esküvőjére ment, amikor meglátta Draupadit. Könyörgött neki, hogy menjen vele. Leugrott a kocsijáról és magához akarta szorítani a nőt, de Draupadi behúzott neki egyet. A nagytermetű, izmos ksatriya a földre esett, mint egy darab fa. Draupadi elfutott, de Jayadratha a harci kocsijával utána ment és betuszkolta. Bhima gyorsan utána eredt és sikerült a feleségét megmenteni.

A Pandavák sok igazságtalanságot viseltek el, de Krisnába vetett hitük és az egymás iránti hűség átsegítette őket a nehéz időszakon. A száműzetés utolsó évében a család Virat király palotájában élt. Szolgáként tevékenykedtek a palotában és vigyáztak, hogy senki ne fedje fel kilétüket. Draupadi, Sairandhri néven volt ismert és a királynő cselédje volt. Amikor a királynő fiútestvére meglátta, teljesen megőrült. Minden áron feleségül akarta venni. Nem érdekelték Draupadi érzései. Pedig elmondta, hogy öt Gandharva férje van, akik megölik, ha még egyszer zaklatni meri. Kichaka ettől sem rettent meg. Megkérte a királynőt, hogy segítsen Draupadit megszerezni. A királynő beleegyezett és pár nap múlva megkérte Draupadit vigyen egy üveg bort Kichaka szobájába. Draupadi könyörgött, nem akarta megtenni, de a királynő hajthatatlan volt. Kichaka újra megkérte a kezét. Amint Draupadi távozni akart, Kichaka megragadta a karját. Sikerült kiszabadulnia a szorításból és annyira meglökte a férfit, hogy földre esett. Draupadi tudta most nagy bajban van. Gyorsan elrohant a királyhoz segítségért, de a férfi utána futott. Elkapta és megrúgta. A nagy harcos megrúgott egy nőt! Sőt mások szeme láttára. „Miért nem védtél meg?” Sírt a királynak. Nyilvánvalóan félt Kichakától. Bhima is látta az esetet. Legszívesebben ott helyben megölte volna a férfit, de Yudhishthira megállította. Aznap éjjel Draupadi beszélt Bhimával. Draupadi közel egy évig nem beszélt a férjeivel. Magányosnak érezte magát és ezt a fájdalmat volt legnehezebb elviselnie. Bhimának öntötte ki a szívét. 

„Legkedvesebb férjem, el sem hiszed mennyire, szenvedek, amiért szolgaként kell, lássam a férjeimet. A királynő folyton megaláz a viccelődéseivel. Nyilvánosan zaklatnak. Nem tudom elfelejteni, ahogy az a szörnyeteg Duhshasan hozzám ért. Most meg a király szeme láttára zaklattak. Mennyit kell, még elviseljek? Semelyik férjem nem teszik a kötelességét és védelmez meg engem.” Bhima csak annyit mondott: „Már csak néhány hét és szabadok leszünk. Visszaszerezzük a minket megillető, jogos pozíciót. Kérlek, próbálj meg türelmes lenni.” „Ha valaki nem öli meg Kichakát, akkor mérget fogok inni, és én halok meg!” Mondta Draupadi. Bhima ellágyult. „Mondd meg neki, hogy ma este találkozni akarsz vele a bálteremben. Ott fogok várni rá.” Mondta. Aznap éjjel Kichaka gondosan beillatosította a testét, és virágfüzérrel díszítette fel magát. Már előre izgatott volt, hogy Draupadival fog találkozni. Belépett a táncterembe és imádottja édes hangon szólította őt. Sietett, hogy megölelje Draupadit, de Bhima ugrott elő a selyem függöny mögül. Megragadta a gazembert a hajánál fogva. Bhima ütése olyan kemény volt, mint a vas. Mindkét férfi, erős és bátor volt. Végül Kichaka gyengülni kezdett és Bhima egy hirtelen szorítással összeroppantotta. Kichaka élettelenül zuhant a földre. Draupadit elégedettséggel töltötte el a végeredmény.

Draupadi szólt az őröknek, mikor visszatért a szálláshelyére. „Menjetek a táncterembe! Ott fekszik egy férfi, aki más feleségét kívánta meg és az én Gandharva férjeim megölték.” Katonák százai sereglettek a holttesthez. Senki nem látott ehhez hasonlót. Rosszul érezték magukat a gondolattól is, vajon ki az, aki ilyen dolgot képes tenni. Amikor Kichaka holttestét elvitték a krematóriumba, egy katona észrevette Draupadi pillantását. Erkölcstelen nőnek tartotta és engedélyt kért a királytól, hogy égessék el őt is Kichakával együtt. A király beleegyezett. Draupadit megkötözve a holttest mellé helyezték. Bhima meghallotta a segélykiáltást és egyből rohant a hang irányába. Gyökerestől kitépett egy fát. Fejét egy ronggyal bekötötte, hogy ne ismerhesse fel senki. A fával agyonzúzta az összes katonát. Kiszabadította Draupadit, majd visszatért főzni a konyhába. 

Az emberek féltek ettől a szép, de halálos nőtől. A király látva az emberek félelmét, kérte Draupadit, hogy távozzon a palotából. „Menj, amerre akarsz, de gyorsan! Különben a Gandharvák fognak elpusztítani mindannyiunkat.” Draupadi könyörgött a királynőnek, hogy csak két hétig hadd maradhasson. A királynő beleegyezett és feladatai alól is felmentette. A két hét leteltével a Pandavák felfedték valódi kilétüket és visszatértek Hastinapurba, hogy visszavegyék a királyságuk irányítását. Duryodhana nem akarta a földet visszaadni. Ennek köszönhetően robbant ki a Kuruksetrai csata. Több millió katona veszett oda. A csata végén, a Kauravák egyik katonája, Ashvattama betört a Pandavák táborába és megölte Draupadi mind az öt fiát, akik épp ágyaikban aludtak. 

Draupadi bánatában földre rogyott és ezt mondta: „Addig nem mozdulok innen, amíg meg nem kapom Ashvattama testét és a fejdíszét.” Arjuna elkapta Ashvattamát, megkötözte és Draupadi elé, vitte. Amikor meglátta a férfit, mint egy megkötözött állat, bocsánatot kért és tiszteletét ajánlotta egy brahmanának, aki a tanítójuk volt és Ashvattama apja. „Olyan sokat szenvedtem a fiaim halála miatt. Nem akarom, hogy miattam egy másik anya is ugyanígy szenvedjen.” Arjuna levágta Ashvattama haját, fejdíszét elvette és kivezetette a királyságból. 

Yudhishthira irányította a királyságot. Az emberek békében és boldogságban éltek.

36 év uralkodás után, Yudhishthira visszavonult és örökre elment. Fivérei követték, úgy hogy Draupadit szó nélkül otthon hagyták. Bár Draupadi látta őket elmenni és Subhadrával együtt követték a férjeket a Himalájába. Erőt próbáló út volt. Hónapokig tartó gyaloglás után Draupadi leesett egy szikláról és meghalt. Draupadi azért jött a Földre, hogy eljátssza a szerepet, amit az Úr Krisna szánt neki. Krisna igazságot akart hozni a világban. A rend visszaállt. Krisna elment az anyagi világból és már Draupadinak sem volt miért maradnia. A Pandavák tovább vándoroltak, vissza sosem néztek. Idővel, egyenként mind a hegyek között vesztek. Draupadi visszatért a mennyekbe és felvette eredeti alakját. Ő volt Laksmi, a szerencse istennője.

Pandu király a világ meghódítása után úgy érezte, hogy elvonulásra van szüksége. Megkérte Kuntit és Madrit, a két feleségét, hogy némi holmit csomagoljanak össze, mert új életet kezdenek a hegyekben. Egy vízesés melletti kis kunyhóban éldegéltek. A két asszony egyszerű ételeket főzött a tehéntrágyából rakott tűzön. A szomszédságban élő családok mindenben készségesen segítettek, hogy Panduék mielőbb hozzászokjanak az új életmódhoz. Kedvesek és barátságosak voltak mindenkihez, kivéve amikor Pandu váratlanul önhibáján kívül nagy sértést követett el. Vadászat közben lelőtt egy őzet, aki valójában egy nagy bölcs volt. A bölcs ember mérgében megátkozta a férfit. Pandunak soha nem születhet gyermeke. „Ha csak egyszer is megöleled valamelyik feleségedet, nyomban meg fogsz halni.” Szólt az átok. A király nagyon elszomorodott, hiszen sok gyermekről álmodott. Szomorúságát feledtette, amikor idősebb felesége Kunti elárulta, hogy titkos mantrák erejével meghívhatja a félisteneket és gyermekeket kaphat tőlük. Pandu a jó hír hallatán megkérte feleségét, hogy idézze meg Dharmarajot a vallás félistenét. Ennek eredményeképp született Yudhishthira. Sorban születtek a gyermekek. Vayutól lett Bhima. Indrától a jóképű íjász, Arjuna. Kunti elégedett volt a három fiúval, nem akart már több gyermeket. „Ne akard, hogy több félistent hívjak,”mondta a férjének. „Van három csodálatos fiúnk, ennyi elég lesz.” A fiúk jól kijöttek egymással. Minden idejüket együtt töltötték és a hegyekben élő szentek tanították őket.

 Sajnos Pandu élete nem tartott sokáig. Egy alkalommal sétálni ment Madrival az erdőbe. A természet csodás látványa és a felesége elragadó szépsége, teljesen megbabonázta a királyt. Az átkot elfeledve örömében átölelte Madrit. A nő tiltakozott, de már késő volt. A karjaiban halt meg szeretett férje. A halálhír hallatán a gyermekek napokig sírtak. Kunti alig tudta visszatartani fájdalommal átitatott könnyeit, de tartani a kellett magát a gyermekei érdekében. Madri elvesztette minden életkedvét. Kivárta, amíg megszületik az ikerpár gyermeke, Nakula és Sahadeva, majd férje temetési szertartásán tűzbe lépett és követte férjét a mennyei bolygókra. Kunti az öt gyermekkel visszatért Hastinapur város palotájába. A fiúk harcművészeti iskolába kezdtek járni a Kuru unokatestvéreikkel együtt. A fegyverforgatás minden fajtáját mester fokon sajátították el. 

Legfőbb tanítójuk Drona volt, aki arra vágyott, hogy a saját fia Ashvattama legyen a legjobb harcos. Elhatározta, hogy előnyös helyzetekhez fogja a fiút juttatni. Amikor megkérte a fiúkat, hogy hozzanak vizet a folyóról, Ashvattamának adta a legszélesebb szájú edényt. A fiú egy pillanat alatt megtöltötte az edényt és visszarohant az apjához. Arjuna egyből rájött a csalásra és mindent megtett, hogy ő érjen vissza elsőként. Egy másik alkalommal, Arjuna nem is ment el a folyóig, hanem nyilat lőtt a talajba és egy földalatti vízérből nyert vizet. Mindenkinél gyorsabban ért vissza a mesteréhez. Drona annyira elégedett volt Arjuna ügyességével, hogy még a fiánál is jobban kezdte szeretni. 

Egyik éjjel Drona kilőtt nyilak suhogására ébredt. Egyből utána nézett, honnan jöhet ez a hang. Amikor megpillantotta Arjunát a hold fényében, ahogy fáradhatatlanul a céltáblát lövi, odament hozzá, átölelte és így szólt, „Arjuna megígérem neked, hogy a világ legjobb harcosa leszel!”

Arjuna valóban a legnagyobb íjász lett, de amikor ezt már önmaga is így gondolta, felbukkant a riválisa. Arjuna az erdőben sétált és egy felbőszült kutya ugatására lett figyelmes. Odasietett hozzá. Teljesen megrökönyödött, ahogy megpillantotta a kutyát, száját keresztül átlőtt nyíllal. Egy sötétbőrű fiú lépett elő a fa mögül és Ekalavyának nevezte magát. Elmagyarázta, hogy Drona imádata által vált jó íjásszá. „A tanítód nemet mondott arra, hogy a gurum legyen,”mondta a fiú, „Ezért elkészítettem az agyagszobrát és naponta imádtam. Így váltam olyan képzett íjásszá amilyen te vagy.” Arjuna elszörnyülködött és azon tűnődött vajon ez a gonosz törzsből származó gyerek, hogy merészeli a nagy Dronát gurujának tekinteni? Arjuna haza rohant és elmesélte a tanítójának a történteket. Rögvest az erdőbe igyekeztek. Ekavalya már nagyon várta őket és egyből Drona lábai elé borult. „Szóval te vagy a tanítványom!”mondta Drona. „Akkor adj nekem guru dakshinát.” „Uram, bármit megadok neked, amit csak kérsz.” Válaszolta a fiú. „Csak a jobb hüvelykujjad kell,”kérte a tanító. Ekalavya elővette a kését, levágta a hüvelykujját és Dronának adta. „Tessék, a dakshina,”mondta. Arjuna levegő után kapkodott. Tisztában volt azzal, hogy aki feláldozza a hüvelykujját, az nem tud többé íjászkodni. Drona elfogadta Ekalavya hüvelykujját, majd áldásra emelte kezét és távozott. Hazafelé úton Drona Ekalavyát dicsérte. „Engedetlenséget követett el velem szemben. Engedély nélkül imádott engem. Mégis gondolkodás nélkül nekem adta az ujját!” Arjuna magában örült, hogy többé nem kell Ekalavyától tartania. Drona pontosan tudta, hogy Arjuna mire gondol. „Sok nehézség vár rád az életben, Arjuna. Csak várj, és figyeld, mit hoz a jövő.”

Egyszer Drona egy hamis madarat tett a fára és meg akart győződni a tanítványai tudásáról. A fiúkat egy csapatba állította maga mellé és sorban szólította őket, hogy célozzák meg a madár szemét. Yudhisthirat szólította elsőként és megkérdezte tőle, hogy mit lát. „Látlak téged, a testvéreimet, egy fát és egy madarat.” Felelte a fiú. „Nem, nem! Nem az van ott. Nézd meg jobban. Mit látsz?” Yudhisthira a fa felé nézett, és újra elismételte előbb elmondott szavait. „Ne lőj. Úgy sem találnád el a célpontot. Lépj hátra!” Ezután Duryodhant szólította. Ő ugyanazt a választ adta. Amikor Arjuna következett, így válaszolt, „Csak egy madár fejet látok. Sem a testét sem mást nem látok.” „Lőj,”utasította Drona, és Arjuna lelőtte a faragott madarat. „Jól van!” Mondta Drona és boldogan ölelte meg legjobb tanítványát. 

Egy alkalommal, amikor Drona és a diákok fürödni mentek a Gangesz folyóba, egy krokodil megharapta Drona lábát. Az állat az állkapcsai közé szorította a férfi lábát és nem engedte el. Drona segítségért kiáltott. Igazság szerint ő is meg tudta volna ölni az állatot, de próbára akarta tenni a fiúkat. A fiúk a félelemtől mozdulni sem bírtak. Arjuna volt az egyetlen, aki kilőtt a vízbe egy nyilat, ami annyira megsebezte a krokodilt, hogy egyből kitátotta a száját és Drona kiszabadult. Drona annyira elégedett volt Arjuna tettével, hogy megosztotta vele a brahmastra fegyverét, egy fontos figyelmeztetés kíséretében. „Csakis természetfeletti ellenség ellen vesd be a fegyvert. Ha egy közönséges ember ellen veted be, akkor az egész világ elpusztul!” 

Amikor Drona úgy érezte, hogy elégedett a fiúk tudásával. Úgy döntött, hogy nyilvános versenyt fog rendezni, hogy az állampolgárok is láthassák, mit tanultak a hercegek. Egy hatalmas arénát építtetett, ahová a királyság egész területéről jöttek a kiváncsi látogatók. A fiúk lóháton érkeztek az arénába és a bemutatók során sok millió nyilat lőttek ki, amely közül egy sem vétett célt. A párbaj alkalmával, Bhima és Duryodhan mérkőzött meg buzogányaikkal. Végül Arjuna önálló bemutatója következett. Drona Ashvattama érzését figyelmen kívül hagyva felkonferálta a bemutatót. „Arjuna még a fiamnál is kedvesebb számomra!” Arjuna mennyei fegyvereivel vizet és tűzet teremtett. Szél fegyverével egy hegyet teremtett. Másik fegyverével eltüntette a hegyet. Ezt követően kard és buzogány bemutatót tartott. Végül misztikus erejével megmutatta, hogyan lehet akkorára nőni, mint egy fa és olyan kicsivé, mint egy hüvelykujj. A tömeg egyetértett, hogy Arjuna a legjobb a világon. Amikor a bemutató véget ért, egy falusi ruhába öltözött fiatalember lépett a színpadra. Fejét magasra emelve megszólalt,” Karna vagyok. Kihívom Arjunát egy küzdelemre.” Arjuna meglepődött a szegény ember nagyképűségétől. Hogy meri őt kihívni? Arjuna sosem utasított vissza küzdelmet, így hát nyomban felkapta a kardját. Duryodhan boldog volt. Karna olyan erősnek tűnt, mint egy elefánt és esélyest látott benne, aki végre legyőzhetné Arjunát. Újra és újra megölelte Karnát, közben pedig ravasz tekintettel figyelte Arjuna méregtől vörösödő arcát. Arjuna félrelökte őket és felszólította Karnát, hogy válasszon fegyvert. Egymás arcába néztek, készen álltak a megmérettetésre, amikor hirtelen Kripa ugrott közéjük. „Érvényes harc csak egyenlők között lehetséges. Ha Karna Arjunával akar harcolni, akkor be kell, bizonyítsa, hogy királyi vér csörgedezik az ereiben.” Karna elpirult. Nem volt herceg. Azonban Duryodhan a védelmére kelt. „A nemesség nem a születéstől, hanem a személyiségtől függ.”Duryodhan gyorsan gondolkodott. „Adj egy koronát! Karna király lesz.”kiáltotta és szélesen mosolygott saját találékonyságán. A korona nyomban előkerült és Karna Anga királya lett. Arjuna arca elsápadt. Előre hátra lépegetett és várta, hogy megküzdhessen az újdonsült királlyal. A tömeg éljenzett. A bemutató a vártnál is izgalmasabbra sikeredett. A semmiből hirtelen fekete felhők bukkantak fel az égen és az egész arénát sötétség lepte el. A következő pillanatban a felhők mögül a nap erőteljes sugarai villantak fel és vakította el az emberek szemét. Egyedül Kunti királynő tudta a természeti jelenség okát. Arjuna édesapja Indra volt, és a vihart támogatása jeléül küldte. Surya a napfényt küldte, hogy az ő fia számára is kifejezze segítő szándékát. Ekkor egy szegény ember rohant az aréna felé. Széttárt karokkal rohant Karna felé. Karna térdre rogyott és fejét a szegény ember lábára helyezte. „Ő az édesapám, Adhiratha.”mondta. „Adhiratha egy kocsihajtó!”hördült fel Bhima. „Csak nem gondolod, hogy a testvérem egy kocsihajtó fiával fog megküzdeni!” Szólt oda Duryodhannak. Duryodhan Karna védelmére sietett. „Nézd meg milyen erős és szép! Nézd meg a testén lévő különleges jeleket!” Duryodhan készen állt, hogy megöljön bárkit, aki nem fogadja el Karnát királynak. A tömeg egyetértett Duryodhannal és úgy tűnt, hogy a harc nem kerülhető el, de ekkor a nap lement az égen, ami a harc aznapi végét jelentette. Kunti királynő a nézők között ült és az ájulás környékezte. Karna volt az első szülött fia, akitől születése után titokban egyből megvált. Fonott kosárba helyezte a kicsit és a folyó vizére helyezve sorsára hagyta. Kunti szíve fájt Karnáért, de valami mégis visszatartotta attól, hogy odafusson hozzá és elmondja neki, hogy mennyire szereti. A nézők hazatértek. Volt aki Arjunát dicsőítette, volt aki Duryodhant magasztalta és volt, aki izgatottan beszélt az új hősről, Karnáról. 

Amikor a fiúk befejezték tanulmányaikat, megkérdezték Drónától, hogy mi legyen a dakshina. Hosszú idő óta várta ezt a kérdést, ezért a válasz nem váratott magára. „Drupada királyt akarom. Fogolyhoz illő módon hozzátok elém.”mondta a mester. A hercegek boldogan néztek a kihívás elébe és rögvest Panchal felé vették az útjukat. A Pandavák a város határán őrködtek, mialatt a Kuruk támadásba lendültek. Arjuna tudta, hogy a Kuruk képtelenek lesznek elfogni Drupadát. Mialatt őrködött, egy tervet eszelt ki a király legyőzésére. Drupada király ezernyi katonájával bekerítette a Kurukat és fegyverletételre kényszerítette őket. Arjuna nagyot mosolygott azon, hogy a Kuruk mekkora hibát követtek el. Harci kocsijára szállt, Nakulával és Sahadevvel az oldalán cselekedni kezdett. Bhima, a buzogányát a magasba lendítve haladt előttük. Yudhisthira Dronával maradt megfigyelőként. A városkaput hatalmas elefántból álló úttorlasz zárta el. Bhima felugrott a hátukra és darabokra zúzta az állatok koponyáit. A Pandavák áthaladtak a holtan elterülő elefánthadon, majd megtámadták Panchal seregét. Arjuna játszi könnyedséggel kapta el Drupadát. Letépte róla a páncélját és karjánál fogva szorosan megragadta. Kardját a király torkához szegezve vonszolta Drona elé. Drona nagyon megörült. Évekkel korábban, Drupada megsértette őt és attól kezdve a haragja napról napra csak növekedett. Most végre elégedett volt. Arjuna iránti elismerése jeléül a tanítványa kocsiján tért vissza Hastinapurba. 

Duryodhan Úgy akart megszabadulni a Pandaváktól, hogy megrendezett egy balesetnek tűnő tűzesetet. A Pandavák szerencsésen túlélték az esetet, de egy időre bujdosásra kényszerültek. Egy falucskában békésen éldegéltek, egészen addig, amíg egy verseny hírére nem lettek figyelmesek, amin Draupadi kezének elnyerése volt a tét. Az öt fivér elindult Panchal városba. Hogy időben odaérjenek, éjjel nappal úton kellett lenniük. Néhány napi kimerítő gyaloglás után elérték a Gangesz folyót. Amikor megfelelő helyet kerestek az átkelésre, váratlanul egy hang szólalt meg, aki figyelmeztette őket, hogy ne lépjenek a vízbe. Egy félisten volt, akit Angaraparnának hívtak. Elárulta, hogy esténként a folyóban szokott fürdeni, és amíg ő fürdik, addig senki nem léphet a vízbe. Arjuna ezen elmosolyodott és azt mondta, hogy ő akkor fürdik, amikor kedve tartja. Kérte a félistent, hogy álljon félre az útból. Angaraparna magasba emelte az íját és a Pandavákra lőtt. Arjuna elhajította az égő fáklyáját, hogy a nyíl célt tévesszen. Egy másik fáklyát a félisten harci kocsija felé dobott, hogy az kigyulladjon. A lángok láttán Angaraparna elájult, a felesége kiugrott a kocsiból és Arjunához könyörgött, hogy mentse meg a férjét. Angaraparna visszanyerte öntudatát és örült, hogy életben maradt. Megköszönte Arjunának, hogy megmentette. Arjuna mantráiért cserébe négy hatalmas erejű fehér lovat és misztikus erőt ajánlott fel, melynek segítségével az univerzumon belül bárhová képes lesz, elláthat. Arjuna átadta Angaraparnának a mantrákat, de az ajándékokat visszautasította. „Ha valaha is szükségem lenne ezekre a dolgokra, akkor majd hívlak. Addig nem viszem el őket.”mondta Arjuna. 

A Kuruk, Hastinapur állampolgárai és mindenki, aki csak ismerte a Pandavákat, úgy tudta, hogy az öt fivér és édesanyjuk a kigyulladt ház áldozatául esett. Krisna tudta, hogy életben vannak, hiszen Ő mindent tud. Vidura is tudta, hiszen ő segített nekik a menekülésben és küldött embert, hogy elvezesse őket abba a kis faluba, ahol álöltözetben új életet kezdhettek. A Pandavák brahmanáknak öltöztek, hogy senki ne tudja kitalálni kik is ők valójában. Az első nyilvános megjelenésük Draupadi arénájában történt. A széles vállú, izmos testű, fura kinézetű brahmanákat Krisnán kívül senki nem ismerte fel. A versenyzőknek egy magasban forgó műhalnak a szemét kellett eltalálniuk nyíllal, de úgy, hogy csak a hal tükörképét nézhették egy tál vízben. Rendkívül nehéz feladat volt. Senki nem volt képes eltalálni a célpontot. Legtöbbjük még a hatalmas íjat sem volt képes felemelni. Miután minden egyes versenyző kiesett a játékból, a brahmanakra került a sor. Arjuna játszi könnyedséggel felemelte az íjat és a víz tükörképére koncentrálva elsőre eltalálta a hal szemét. Draupadi boldogságát szégyenlős tekintete mögé rejtve, elindult az aréna közepére, hogy virágfüzérét jövendőbeli férje nyakába helyezze. A megszégyenült kérők egyszerre támadtak az álruhába öltözött testvérekre, azonban Arjuna és Bhima könnyedén elbánt a vesztesek feldühödött csapatával. A nap nagy eseménye után a Pandavák visszatértek a kis kunyhóba, hogy Kunti királynőnek bemutassák Arjuna nyereményét. Arjuna kihívta az édesanyját a kunyhóból, hogy nézze meg az alamizsnát, amit aznap sikerült begyűjteniük. Mire Kunti kikiáltott a házból, „Osszátok szét magatok közt.” Amikor Kunti rájött, hogy mit is mondott valójában, tehetetlenül magába roskadt. Mivel édesanyjuk szava szent volt és a nagy bölcsek is ezt tanácsolták, mind az öt fivér feleségül vette Draupadit. Nem sokkal ez után a Kuruk rájöttek, hogy az unokatestvéreik még mindig életben vannak. Színlelt kedvességgel hazahívták a Pandavákat és kihalt területű földdel ajándékozták meg őket, ahol megalapíthatták a saját a királyságukat. 

Draupadi boldogan élt öt férje társaságában egészen addig, amíg Arjuna el nem búcsúzott tőle. Egyik este, egy farmer rohant hozzájuk és Arjuna segítségét kérte. „Valaki ellopta a tehenemet!” üvöltötte. „Kérlek, gyere és segíts!” Arjuna berohant Yudhishthira és Draupadi szobájába, hogy felkapja a fegyverét. Amint megtalálta a gazda tehenét visszatért a palotába, hogy bocsánatot kérjen Yudhisthiratól és Draupaditól, majd elbúcsúzott tőlük és elhagyta a királyságot. A Pandavák egyezsége szerint, ha valamelyikük Draupadival van kettesben, akkor a többiek nem léphetnek be abba a szobába. Amennyiben megszegi valamelyikük ezt a szabályt, annak egy évre el kell, vonulnia egy a palotától távoli helyre. Mivel Yudhisthira és Draupadi nem vették komolyan a megállapodást, könyörögve kérték Arjunát, hogy ne menjen el, hanem maradjon velük. Arjuna ragaszkodott a lemondáshoz. Brahmanák társaságában elvonult a Himalája hegységeibe. Draupadi nagyon elszomorodott. „Ebben a hatalmas palotában, minden helyiségben van fegyver. Ő mégis az én szobámba nyitott be. Ennyire nem szeret engem. Arjunának várnia kellett volna arra az időre, amikor vele tölthetem minden időmet. Már majdnem eljött az idő, amikor egymáséi lehettünk volna, erre elhagyott. Biztosan azért tette, hogy még tovább várjak rá. Mi lesz velem, ha nem láthatom őt egy éven keresztül.” Szomorúan elmélkedett magában Draupadi. 

Arjuna lassan egész Indiát bejárta, miközben gondolatai középpontjában végig Krisna állt. Észak felé vándorolt a Himalájában. Naponta szent folyókban vett fürdőt. Egy este, amikor a Gangesz folyóban fürdött, hirtelen misztikus erők ragadták meg és a húzták a víz alá. Egy csodálatos víz alatti palotában tért magához. Egy fiatal lány várt rá. A lány bemutatkozott, Ulupinak hívták és azt kérte, hogy a férfi vegye el feleségül. Arjuna szerette Draupadit, ezért visszautasította a kérést, de amikor a lány öngyilkossággal fenyegetőzött, engedett neki. Feleségül vette és egy éjszaka erejéig vele maradt. Virágfűzért cseréltek, majd Ulupi fenséges étellel kedveskedett Arjunának. Másnap reggel Ulupi visszavitte a férfit a folyópartra, ahol a szolgái már aggódtak érte. Búcsúzóul Ulupi így szólt, „Drága férjem megáldalak téged. Legyőzhetetlen leszel a vízben. A világ leggonoszabb vízi élőlényét is képes leszel legyőzni.” Arjuna, szolgái kíséretében elindult a Bhrigu hegy felé, ahol vagyona nagy részét az ott élő szenteknek adományozta. Ezután átkelt a Himalája hegységen, majd észak felé, Kalinga felé vette az útját. Ezen a ponton a szolgái javától elbúcsúzott és megkérte, hogy térjenek vissza otthonukba. Néhány megmaradt emberével Manipura felé indult. Manipurában Arjuna meglátogatta a királyt és megkérte lánya, Chitrangada kezét. A király elfogadta az ajánlatot, viszont cserébe az volt a kérése, hogy szeretné megkapni az első szülött fiút. Arjuna beleegyezett és elvette Chitrangadát. Három hónapot töltött Manipurában. Amikor továbbállt, megígérte, hogy a zarándoklat lejártával Chitragandát magával fogja vinni Indraprastába. 

Arjuna dél felé haladt a part mentén, amikor néhány bölcsre lett figyelmes, akik az öt tó mellett éltek. A bölcsek elmondták, hogy nem fürödhetnek a vízben, mert krokodilokkal van tele. Úgy döntött Arjuna, hogy élni fog az Ulupi által adott áldással és megöli a krokodilokat. Beugrott az Agastya tóba, megragadta az első, útjába kerülő krokodilt és kihúzta a partra. Ott egy sziklához vágta, amitől az állat kimúlt. Abban a pillanatban egy csodaszép hölgy jelent meg az állat testéből. Elmesélte Arjunának, ki is ő valójában. „A nevem Varga és apsara vagyok a mennyei bolygókról. Négy barátommal együtt táncolni és énekelni kezdtünk egy meditáló bölcs előtt. Mire ő mérges lett és krokodillá változtatott bennünket. Miközben megbocsátásért könyörögtünk Narada Rishi jelent meg előttünk. Azt mondta, hogy addig kell a vízben élnünk, amíg te fel nem bukkansz. A barátaim a másik négy tóban élnek. Kérlek, szabadítsd fel őket.” Arjuna sorban végzett a krokodilokkal és mindegyik testéből egy – egy apsara szabadult ki. Az öt apsara hálás köszönetet mondott Arjunának, majd a mennyekbe emelkedtek.

Dél – India után a nyugati part mentén haladt tovább. Egyszer csak feltűnt előtte a Dvaraka bejáratához vezető híd. Amint Krisna fülébe jutott barátja közeledtének híre, egyenesen felé rohant. Krisna jól tudta, hogy Arjuna szeretné feleségül venni a húgát, Subhadrát. Viszont azzal is tisztában volt, hogy Balarama azt szeretné, ha Duryodhana venné el Subhadrát. Így hát Krisna egy titkos tervet eszelt ki, hogyan nyerhetné el Arjuna Subhadra kezét. Azt tanácsolta, hogy öltözzön sannyasanak, mielőtt belép Dvarakába. Így szólt, „Növessz szakállat és kócold össze a hajadat. Balarama nem fog felismerni és azt hiszi majd, hogy nagy bölcs vagy, ezért meghív ebédre. Subhadra fog felszolgálni és ekkor alkalmad lesz megismerni őt. Itt tartózkodásod ideje alatt, biztos nyílik rá alkalom, hogy elrabold őt.” Az esős évszak épphogy csak elkezdődött. Jó ötletnek tűnt a Dvarakában maradás, ezért Arjuna lépésről – lépésre követte Krisna tervét. Néhány napig a város szélén táborozott, amíg hosszúra nem nőtt a szakálla. Arjuna már, azóta szerelmes volt Subadhrába, mióta először hallott róla a barátaitól. Nagyon vágyott arra, hogy találkozhasson végre vele. Szerencsére az ebédre sem kellett soká várakoznia. Subhadra szolgálta fel a fogásokat és Arjuna az első pillanattól kezdve képtelen volt levenni a szemét a lányról. Szerette volna megszöktetni szerelmét, de előtte kiváncsi volt Subhadra véleményére. Krishna maga mellé ültette a húgát és megkérdezte, hogy hozzá menne – e Arjunához. Subhadra ekkor megtudta, ki is valójában a sannyasi és rögvest igennel válaszolt. Néhány nap múlva, Arjuna egy fesztivál kellős közepén, Krisna barátjától kölcsönvett harci kocsival elrabolta Subhadrát. Az Úr Balaram dühös lett. Összehívta a város idős tagjait és Arjuna büntetését javasolta. Az öregek nagyon felháborodtak a történtek hallatán. Balarama észrevette, hogy Krisna nem ért egyet, ezért kérdőre vonta. Krisna elmagyarázta az időseknek, hogy úgy érezte Arjuna tökéletes férje lehetne Subhadrának. Emlékeztette őket, hogy ha Subhadra visszatérne Arjuna társaságából, utána már senki nem venné feleségül. Balaram és az egybegyűltek elfogadták a választ, majd követeket küldtek a fiatal párért, hogy térjenek vissza a palotába. Az esküvő végével, Arjuna száműzetésének ideje is lejárt. Subhadra társaságában hazatért Indraprastába. 

 Balarama és Krisna is csatlakozott, ők vitték Subhadra hozományát. Pár nappal később Balarama visszatért Dvarakába, Yudhisthira királytól kapott drágakövekkel együtt. Krisna maradt még egy kis időt Indraprasthában, legjobb barátja társaságában. Egy forró napon Krisna és Arjuna a Yamuna folyó felé tartottak. Megpihentek a folyó partján és miközben a táj szépségét csodálták, egy éhes brahmana szólította meg őket. Krisna megkérdezte tőle, hogy mit szeretne enni, mire a vándor azt felelte, hogy Khandava erdőt szeretné megenni. „Agni vagyok, a tűzisten és az Úr Brahmá mondta, hogy tőled kérjek segítséget,” mondta a brahmana. „Többször próbáltam megenni az erdőt, de Indra minden alkalommal záporesőt szórt rám, amitől a lángjaim kialudtak. Indra így akarja megvédeni az erdőben élő Takshaka kígyót. Segíts, kérlek!”  „De miért akarod megenni ezt a különleges erdőt?”kérdezte Arjuna. „Mert túl sok ghít ettem és megbetegedtem. Azok a gyógynövények, amelyekre szükségem van, azok itt nőnek. Az Úr Brahma azt is mondta, hogy az erdőnek porig kellene égnie, mert a benne lakó, élőlények bűnösek és megérdemelnék a halált. „Adj nekem egy íjat, egy kifogyhatatlan tegezt, mennyei lovakkal be fogott harci kocsit és akkor segíteni tudok neked.” Felelte Arjuna. Agni beleegyezett és megkérte Varunát, az óceán istenét, hogy teljesítse Arjuna kívánságát. Varuna elment a holdra. A Gandiva íjjal, egy nyilakkal teli tegezzel és a napisten kocsijával tért vissza. Krisna és Arjuna felszállt a kocsira. „Lobbanj lángra, Agni! Fald fel az erdőt,”kiáltotta Arjuna, „és ne aggódj az Úr Indra miatt. Majd én gondoskodom róla.” Agni felgyújtotta az erdőt és a lángok egyre magasabbra emelkedtek, fel az égbe. Az égő tűz morgó ropogása és az égő állatok üvöltése töltötte be az erdőt. Indra és a felhők odarohantak. Az aláhulló esőfüggönyök és a mindent beterítő gőz majdnem kioltotta a tüzet. Arjuna nyilak százait lőtte ki az égre, melyek egymásba fonódva egy óriási esernyőt képeztek. Az esőcseppek lepattantak a felszínéről, így a tűz boldogan éghetett tovább. Az erdőtűz idején Takshaka nem volt otthon, de a feleségét és a fiát elérték a lángok. Amikor már nem bírták a hőséget, a levegőbe emelkedtek, hogy túléljék. Arjuna elkapta Takshaka feleségét és levágta a fejét. Takshaka fia túl gyors volt és sikerült tova csúsznia. A felhők mögül előbukkant Indra és viharbuzogányát Arjuna felé hajította. Arjuna kivédte a támadást a szélfegyverével, majd a széllel legyezni kezdte a lángokat, hogy azok még erősebbek legyenek. Indra felpattant az elefántja hátára és megindult Krisna és Arjuna felé. Arjuna ismét fel tudta tartoztatni a támadást a nyilaknak köszönhetően. Indra mosolygott. Boldog volt, hogy a nagyszerű fia így le tudja őt győzni. Végső próbatételként, szikladarabokat hajított rájuk, de Arjuna porrá zúzta még a legnagyobb szikladarabokat is a nyilak segítségével. Indra vesztett. Szólt a harcosainak, hogy fejezzék be a csatát. Két hét alatt az erdő teljesen leégett. A lángok közül elszabaduló démonokat Arjuna mind egy szálig elpusztította. Amikor az erdőből már csak finom hamu maradt, Agni is elégedetté vált.  Mindenki meglepetésére, Maya démon a föld alatt rejtőzködött, majd hirtelen felemelkedett a porból és szökni próbált. Agni elkapta, Krisna pedig Sudarshan csakrájával akarta meg ölni. Maya Arjunához rohant és védelemért könyörgött. Arjuna megígérte, hogy segít neki és hagyta elfutni.  Abban a pillanatban, Indra Arjunahoz lépett. „Képzett és bátor harcos vagy,”mondta, „Kérj tőlem bármit, amire vágysz.” Arjuna, Indra mennyei fegyvereire vágyott. Indra így felelt, „Később adom őket neked. Most egy olyan jutalmat kapsz, amivel bárhová képes vagy eljutni az univerzumon belül.” Ugyanazon a napon, Krisna és Arjuna újból találkozott Mayaval és ő is megjutalmazta Arjunát. Arjuna nem vágyott jutalomra, de Krisna azt javasolta Mayanak, hogy építsen egy gyűléscsarnokot Yudhisthirának.  „Olyan legyen, mint a mennyekben”, kérte. „A földön létező legnagyobb teremnél is nagyobb legyen!” Maya már is terveket készített és a Himalaya felé vette az útját, hogy értékesebbnél értékesebb drágaköveket, gyémántokat gyűjtsön az épület díszítéséhez. 

Duryodhana nem rémült meg a legpiszkosabb trükköktől sem, ha arról volt szó, hogyan állítsa félre a Pandavákat. Amikor meglátta, hogyan változtatták át az otthonukat sivatagból paradicsommá, elhatározta, hogy végképp meg akar szabadulni tőlük. Kockajátékra invitálta a testvéreket, ahol elcsalta tőlük a királyságukat és összes vagyonukat. Draupadival együtt száműzte őket az erdőbe. A száműzetés alatt, Yudhisthira belátta, hogy Duryodhana sosem fog megváltozni és kérte Arjunát, hogy készüljön fel a háborúra. Megkérte Arjunát, hogy menjen el a Himalájába és kérje el Indrától a megígért fegyvereket. Arjuna a Mandara hegységhez sietett és ott várt Indrára. Az Úr Indra nem sokra rá megjelent és elmondta Arjunának, hogy az Úr Shiva fog majd segíteni. „Maradj az erdőben, élj egyszerűen, és ajánlj imákat, hogy elégedetté tedd az Úr Shivát,” kérte Indra. Egy hónap után, a lemondások eredményeként, Arjuna teste ragyogni kezdett, mint a nap. Az egész univerzum a teste fényében úszott, amitől a félistenek megijedtek. Az Úr Shivához könyörögtek, hogy szüntesse meg a fényt. Az Úr Shiva és a felesége Uma vadásznak öltözött és több ezer követőjével elindultak a Himalájába megnézni Arjunát. Egy démon, vadkan formában Arjunára támadt. Az Úr Shiva és Arjuna pont egyszerre vették észre és lőtték le a fenevadat. Mégis a győzelem Arjunát illette. „Én öltem meg,”mondta Arjuna. „Miért avatkozol bele az én dolgaimba?” „Én láttam meg előbb a vadkant,”mondta az Úr Shiva, „és az én nyilam volt, ami megölte.”

A vita heves harccá fajult. A vadász szinte minden fegyverét összetörte Arjunának. Végül Arjuna, kardjával a vadász fejét célozta meg. A kard megremegett és a vadász továbbra is sértetlenül mosolygott. Arjuna sejtette kit rejt a vadász külső. Leült a földre és sárból elkészítette az Úr Shiva murtiját. Felvett néhány sárga virágszirmot és a murtinak ajánlotta. Amikor Arjuna meglátta, hogy a vadász fejére sárga szirmok hullanak, biztos volt benne, hogy az Úr Shiva áll előtte. Arjuna leborult és bocsánatért könyörgött. Az Úr Shiva elégedett volt Arjunával és a fegyvereit is visszaadta neki teljesen új állapotban. Így szólt, „Te vagy Nara, az Úr Narayana örök barátja. Nincs a földön veled egyenlő ember. Legyőzhetetlenek a nyilaid. Kérj tőlem bármit, amit csak akarsz.” Arjuna elkérte az Úr Shiva legerősebb fegyverét, a Pashupatát. Az Úr Shiva beleegyezett, de megkérte, hogy soha ne adja oda senkinek. Ekkor félistenek érkeztek hozzájuk. Yamaraj, Varuna és Indra mantrák kíséretében odaadták fegyvereiket Arjunának. Az Úr Indra elmondta, hogy Matali, a kocsi hajtója, hamarosan eljön Arjunáért és a mennyei bolygókra fogja vinni. „Még több fegyvert és mantrát fogsz kapni.” A félistenek áldásukat adták és visszatértek a mennyei bolygókra. 

Fegyverekkel megrakott harci szekér közeledett az égből, majd megállt Arjuna mellett. Következő pillanatban, Matali és Arjuna már Amaravati felé tartott Indra palotájába. Arjuna helyet foglalt Indra mellett a trónon. Az emberek nem képesek látni a mennyei gazdagságot, de Indra felruházta Arjunát ezzel a képességgel, hogy láthassa maga körül az isteni szépséget. Elsajátította a mennyei ének – és tánctudást. Arjuna öt éven át maradt apja társaságában, de ez idő alatt egyszer sem feledkezett meg a testvéreiről és arról, hogy miért is jött valójában. Egyik este egy apsara, akit Urvashinak hívtak, bement Arjuna szobájába és kérte, hogy vegye őt feleségül. Urvashi sok ezer évvel ezelőtt a földön élt és Arjuna egyik ősének, Purunak a felesége volt. Arjuna anyaként tekintett a nőre, ezért nem akarta feleségnek elfogadni. Az elutasítás miatt Urvashi dühös lett. Miközben kiviharzott a szobából, egyszer hátranézett és megátkozta a férfit. „Egy nap majd elhagy a férfiasságod. Táncosként fogsz élni nők társaságában.” Urvashi átka hasznosnak bizonyult, amikor Arjunának, nőnek öltözve kellett a Kuruk elől bujdosni. 

Ez idő alatt, egyszer Indra megkérte Arjunát, hogy öljön meg egy csapat démont, akik az óceánban éltek. Kapott egy csodálatos páncélöltözetet és a félistenektől megkapta a híres kagylókürtöt, a Devadatát. Arjuna és Matali Indra harci kocsiján merült az óceán mélyére. Amikor megérkeztek a démonvárosba, a démonok már várták a megmérettetést. Millió tüzes nyilaik, buzogányaik, lándzsáik messze nem értek nyomába Arjuna fegyverének. Különleges fegyvereivel a legtöbb démont megölte, a maradék pedig elmenekült vagy az óceán mélyére vagy az égbe. Amaravati felé vezető visszaúton, Kalakanya démon városán haladtak keresztül. Matali elmesélte Arjunának, hogy az Úr Brahma megmondta, hogy egy ember fogja elpusztítani az ott élő démonokat. Megkérte Arjunát, hogy legyen ő az az ember, aki megöli őket. Beléptek a démonok gyönyörű városába, és nehézség nélkül, könnyedén megölte Arjuna a démonokat. 

Arjuna távolléte alatt, a Pandavák és Draupadi mindennap megemlékeztek szeretett rokonukról. Rettenetesen hiányzott nekik. Lomasha Rshi azt tanácsolta nekik, hogy másszanak magasabbra a hegyen és ott várakozzanak. Napokon át másztak felfelé, amikor hirtelen feltűnt Indra harci kocsija az égen. Arjuna volt az és úgy ragyogott, mint a nap. Messziről integetett a családjának. Arjuna leugrott a kocsiról és üdvözölte őket. Milyen nagy öröm volt újra együtt! 

Annak ellenére, hogy Duryodhananak sikerült a Pandavákat eltávolítani a királyságukból, mégsem tudta kiverni őket a fejéből. Úgy döntött, meglesi őket. Az apjának azt hazudta, hogy egy tehéncsordát megy megnézni a hegyekbe. Testvéreivel és követőivel észak felé vették az utat. Amikor ráleltek a Pandavákra, letáboroztak velük szembe egy tó mellett. Duryodhanaék a támadás előtt meg akartak fürdeni. Épp mikor belépni készültek a vízbe, Chitrasena, a Gandharva király utasította az embereit, hogy állítsák meg az idegeneket. „Ez az én tavam,”jelentette ki. „Óva intelek attól, hogy egyik lábadat is bemerd, tenni a vízbe.” Duryodhana nagyot nevetett és megparancsolta az embereinek, hogy tüntessék el Chitrasenát a szemei elől. A félistenek nem ijedtek meg Duryodhana arrogáns fenyegetésétől és egymásra támadtak. Karna csúnyán megsérült már a csata elején, ezért távozott a csata helyszínéről. Nem sokra rá, Duryodhana minden embere sebeket szerzett. Mind egy szálig börtönbe kerültek. Bhima elégedetten nyugtázta, hogy unokatestvérei megérdemelt helyzetbe kerültek. Yudhisthira mindig kedves volt, ezért megkérte a testvéreit, hogy szabadítsák ki az unokatestvéreket. Arjuna soha nem gondolkozott azon, hogy kétségbe vonja bátyja parancsát. Hirtelen megjelent Chitrasena előtt és kérte, hogy engedje szabadon a Kurukat. Amikor Chitrasena nemet mondott, Arjuna előkapta tüzes fegyverét és Gandharvák ezreit ölte meg. Ezzel egyidőben, a többi Pandava milliónyi félistent ölt meg a halálos fegyverrel. Nem sokra rá Chitrasena szabadon engedte a Kurukat. Karna miután jobban lett visszatért, pont, amikor a Kuruk szabaddá váltak. Mivel nem tudta, hogy pontosan mi történt, gratulált Duryodhananak a győzelemhez. Duryodhana legszívesebben meghalt volna szégyenében, amiért a Pandavák mentették meg az életét. Nyilvánvaló tény volt, hogy Duryodhana legfőbb ellensége sokkal képzettebb és sokkal erősebb, mint ő. Mély depresszióba zuhant, amiből csak egyetlen, kedves barátja, Karna tudta kimozdítani, és rábírni, hogy nézzen szembe a jövővel. 

A száműzetés utolsó évét álöltözetben töltötték Virat városban. Arjuna nőnek öltözve táncot tanított a királyi udvarban. Brihannala volt a neve. Urvashi átkának köszönhetően, könnyedén és természetesen élt a nők társaságában, sőt ő volt mindenkinek a kedvence. Arjuna Uttarát, a király lányát tanította táncolni, aki később a fiához, Abimanyuhoz ment férjhez. 

A Kuruk rájöttek, hogy a Pandavák Virat király palotájában élnek. Újabb cselt eszeltek ki, amivel keresztbe tehettek az unokatestvéreiknek. Felkérték a Trigartákat, hogy lopják el Virat király szent tehenét. Amint a király fülébe jutott a lopási terv híre, a négy Pandavával csapást mért a Trigartákra.  Arjuna továbbra is nőnek öltözve a palotában maradt. A győzelem után, szokásokhoz hűen, a harcosok a csatamezőn töltötték az éjszakát. Duryodhana pontosan erre a pillanatra várt. A Kuruk megtámadták a palotát és ellopták a tehenet, azt remélve, hogy Arjuna kiáll eléjük és harcba száll. Arjuna nem akarta felfedni kilétét, rajta kívül pedig egyetlen harcos tartózkodott a palotában, az is a legfiatalabb volt, Bhuminjaya. A fiatal harcos úgy döntött ellátja a Kuruk baját és felkérte Brihannalát (Arjunát), hogy legyen a kocsihajtója. Bhuminjaya öntelt büszkeséggel lendült támadásba, de amikor meglátta a Kurukat, inába szállt a bátorság, meg akart futamodni. Arjuna rávette Bhuminjayát, hogy cseréljenek helyet, majd Arjuna parancsát követve egy fához irányította a kocsit, ahová a Pandavák a fegyvereiket rejtették egy évvel ezelőtt. A fegyvereket ruhával fedték be és úgy nézett ki mintha egy halott test lógna a fán. Nem meglepő, hogy senkinek sem volt kedve hozzáérni. Amikor a Kuruknak feltűnt a feléjük közeledő harci szekér, egyből felismerték Arjunát és készen álltak a küzdelemre. Habár Arjuna egymaga harcolt, mégis milliók erejével bírt. Könnyedén leverte a Kuruk hatalmas seregét. Bhumanjayán többször úrrá lett a félelem a vérfürdő láttán, de Arjuna újra és újra erőt öntött belé, aminek köszönhetően, a fiatal harcos lenyűgözően irányította a kocsit. A csata végeztével, visszatették a fegyvereket a helyére és Arjuna elmesélte Bhumanjayának, hogy ki is ő valójában. Bhumanjaya megígérte, hogy nem árulja el a titkot. Hazatértével, úgy mesélte el a történteket, mintha ő maga győzte volna le a Kurukat. A száműzetés lejártával, négy falut kértek maguknak, ahol nyugodtan élhetnének. Duryodhana most sem viselkedett másképp, mint megszokott volt tőle. Megtagadta a kérést és azt válaszolta nekik, hogy még egy tűhegynyi földet se reméljenek tőle.  Számos nagy hős, többek közt Krisna is kérte, térjen jobb belátásra és legyen igazságos az unokafivéreivel. Duryodhana inkább vállalta egy világháború kitörését, mint sem hogy törvényesen járjon el. 

A Kuruksetrai csata előtt, Duryodhan és Arjuna úgy döntöttek, hogy meglátogatják Krisnát és megkérik, legyen segítségükre a háborúban. Duryodhana rögtön belépett Krisna szobájába, aki éppen az igazak álmát aludta. Miközben arra vártak, hogy felébredjen, Duryodhan, Krisna fejéhez, Arjuna pedig a lábai mellé állt. Amikor Krisna kinyitotta a szemét, meglátta az előtte álló Arjunát.

Annyira megörült, hogy felajánlotta, hogy Arjuna kívánhat elsőnek. Duryodhan érkezett elsőnek, ezért sérelmezte, hogy nem ő kívánhat. Mivel Krisna Arjunát pillantotta meg először, ezért döntött úgy, hogy őt illeti az elsőbbség. Felajánlotta, hogy közte és a serege között választhatnak. „Ha engem választasz, nem fogok harcolni, de a kocsi hajtód lehetek.” Arjuna gondolkodás nélkül Krisnát választotta, így Duryodhananak maradt a hatalmas sereg. Duryodhana már előre dörzsölte a tenyerét. Szerinte Arjuna nagy hibát követett el.

A harcosok elfoglalták a helyüket a kuruksetrai csatamezőn. Krisna a két sereg közé vezette Arjuna kocsiját. Amikor Arjuna megpillantotta a saját családtagjait, tanítóit, barátait az ellenfél oldalán, elbizonytalanodott. Bhisma nagyapa láttán elsápadt. Arjuna elejtette az íját és úgy döntött nem fog harcolni. Arjuna több érthető okot felsorolt, hogy miért nem célszerű, ha ő harcolna, de Krisna elmagyarázta, hogy ez a kötelessége. Duryodhana nem folytathatja ördögi játékait és Yudhisthiranak, a jóságos és őszinte királynak kell a trónra kerülnie. Krisna egy órán át Arjunával beszélt. Eloszlatta Arjuna minden kétségét. Öt millió évvel ezelőtt harcosok milliói hallották Krisna csodálatos szavait a csatamezőn. Krisna szavai a mai napig fennmaradtak és emberek milliói olvassák a Bhagavad – Gitában, szerte az egész világon. 

A tizenkilenc nap alatt hatvannégy millió harcos esett el. Egytől – egyig hősi halált haltak, de leginkább Arjuna fiának, Abhimanyunak a halála volt emlékezetes. Abhimanyu mindössze tizenhat éves volt és a hat legnagyobb harcos keze által halt meg. Arjuna akkor a trigartákkal harcolt, a csatamező egy távolabbi helyén. Abhimanyu volt az egyetlen, aki a Kuruk katonai alakzatát meg tudta törni. Egyenesen a Kuruk seregének közepébe hajtott. Bhima és a többi harcos megpróbálta követni, de Jayadrath feltartóztatta őket egy varázslattal, amit még az Úr Sivától kapott. Abhimanyu egyedül harcolt a Kurukkal. A tisztességes harc során senki nem tudta megölni, de végül halálát annak köszönhette, hogy megfosztották minden katonai erejétől. Karna hátulról elvágta az íjának a húrját, Drona megölte a lovait, Kripa megölte a kocsi hajtóját, Kritavarma összetörte a kocsiját, Ashvatthama tönkretette minden fegyverét, és végül Durjaya a buzogánya segítségével végzett a fiúval. Amikor Arjuna meghallotta mi történt, megfogadta, hogy Jayadrath-al másnap naplementéig végezni fog. Drona elbujtatta Jayadrath-ot egy hatalmas sereg mögé, lehetetlenné téve, hogy Arjuna elkaphassa fia gyilkosát. Szinte egész nap azért harcolt, hogy utat találjon Jayadrath-hoz. Amikor megpillantotta ellenfele zászlaját, épp Duryodhana állt útjába és hívta ki harcra. Duryodhana láthatatlan páncélt viselt, amit Arjuna egyetlen fegyvere sem tudott átlőni. Az idő gyorsan szaladt és Arjuna kezdett egyre dühösebb lenni. Naplemente előtt el akarta Jayadrath-ot kapni, de Duryodhana kiiktatása nélkül nem juthatott a férfi közelébe. 

„Úgy tűnik a kezedet elhagyta az erő,”mondta Krisna, és Arjuna egyből megértette a célzást. Duryodhana csupasz kezeire célzott. A férfi nagyot üvöltött fájdalmában. Naplemente előtt néhány perccel, Krisna elhajította csakráját a nap pályája felé. A csatamező hirtelen sötétségbe borult és a katonák nagy ámulattal az égre tekintettek. „Most lőj!” Kiáltotta Krisna. „Addig lőj, amíg Jayadrath védtelen.” Arjuna felemelte az íját és készen állt a lövésre, amikor Krisna emlékeztette Jayadrath varázserejére. „Ne feledd, hogy, aki Jayadrath fejét leejti, az meg fog halni. Ezért bizonyosodj meg róla, hogy a fej az apja ölébe hulljon, aki Samantapanchakában meditál. Annyira meg fog rémülni az ölébe hulló fejtől, hogy le fogja ejteni a földre.” Így történt, hogy Arjuna egyszerre ölte meg Jayadrath-ot és az apját is. Krisna és Arjuna megfújták kagylókürtjeiket, és amikor a Pandavák meghallották a győzelem hangját, örömmámorban úsztak. 

Arjuna szeretett nagyapja felé vette az utat és megkérdezte tőle, milyen módon tudná megölni ő. Bhisma nagyapa gondolkodás nélkül felelt. Kérte, hogy hozza el Shikandit, aki valójában nő, de férfivé változott. Bhisma elmesélte, hogy Arjuna csak akkor tudja majd őt megölni, ha Shikandi a harcikocsija előtt fog állni korlátként. Bhisma így szólt, „Támadj meg! Nem tudok visszavágni, ha Shikanda előtted áll.” Shikandi, Arjuna harci kocsiját teljesen Bhisma közelébe hajtotta és a harc elkezdődött. 

Arjuna és Shikandi egyszerre támadt Bhismára, de csakis Arjuna nyilai tudták megsebezni. Bhisma teste hamarosan sok ezer nyíltól átszúrva lefordult a kocsijáról. Teste nem érte a földet. A testén átszúrt nyilakon feküdt. A szeretet könnyeivel küszködve, Arjuna oda rohant hozzá és szolgálatáért esedezett. Bhisma feje kényelmetlenül lógott, ezért párnát kért Arjunától. Arjuna kilőtt egy nyilat a földre és ráhelyezte Bhisma fejét. A bölcs Bhisma hősének nyílágyán feküdt, Krisnára gondolva, és megfelelő pillanatra várt, hogy elhagyja ezt a világot.

Arjuna és Karna, már az első találkozásuk óta meg akarták ölni egymást, és a gyűlöletük az évek alatt csak egyre nagyobb lett. A háború előtt, Kunti királynő úgy intézte, hogy találkozhasson Karnával és elmondhassa neki a féltve őrzött titkát, hogy ő az édesanyja. Abban reménykedett, hogy ha Karna megtudja, hogy Arjuna a testvére, akkor majd feladja a gyűlöletét és megbarátkozik a Pandavákkal. Még abban is reménykedett, hátha ezzel megállíthatja a szörnyű háborút. Sajnos Karna továbbra is hű maradt Duryodhanahoz. Nem szándékozott barátságot kötni a Pandavákkal. Az egyetlen, amit ígérhetett, hogy Kunti többi fiát nem fogja megölni. „A csata végén is öt fiad fog maradni”mondta, „Vagy Arjuna vagy én fogok meghalni.” Végül eljött az idő, amikor szemtől – szemben összemérhették erejüket. Arjuna harci szekerét Krisna vezette és bátorította barátját, hogy használja a legpusztítóbb nyilát. Hamarosan Karna komoly sérülést szerzett. A harci kocsijának a kereke is a földbe süllyedt. Lerakta az íját és leugrott a szekérről, megpróbálta kiszabadítani a kereket. Közben így kiáltott Arjunának, „Ne támadj, amíg fegyvertelen vagyok.” Így figyelmeztette Arjunát a becsületes katonai viselkedésre. Közben Krisna nevetett és emlékeztette Karnát, hogy hányszor segítette és segédkezett a Kuruknak megölni Arjunát és a Pandavákat. Karna forrt a haragtól. Amikor Arjuna eldobta a Gandiva íját, a csatamezőn különös csend lett úrrá.  Célzott. Arjuna nyila egyenesen Karna felé röpült és levágta a fejét. A nap óriási vörös labdává növekedett és lassan eltűnt a horizont fölött. Karna testéből egy fény távozott, a levegőbe emelkedett és a nap felé vette az útját. 

Aznap éjszaka, Ashvattama belopódzott a Pandavák sátrába és megölte Draupadi mind az öt fiát, miközben aludtak. Arjuna már a fájdalomtól összeroskadt zokogó Draupadit találta a helyszínen. Feleségének ígéretet tett, hogy e szörnyű tettet megbosszulja. Elfogta Ashvattamát, megkötözte és a palotába vitte. A Pandavák a legmegfelelőbb büntetésen gondolkoztak. Nehéz volt eldönteni, hogy mit tegyenek egy olyan emberrel, aki ilyen ördögi tettet követett el, de egyben brahmana is volt és a gurujuk fia. Arjuna a magasba emelte a kardját, de nem ölte meg Ashvattamát. Helyette a haját vágta le és letépte a turbánján viselt ékszert. A következő pillanatban az őrség megragadta a férfit és kidobta a királyság kapuján. „Nem szükséges megölni,” mondta Arjuna. „A hírneve csorbát szenvedett. Ez nagyobb büntetés számára, mint a halál.”

Yudhisthira király elfoglalta jogos helyét a trónon. Testvérei segítségével pedig tökéletesen uralkodott. 

Arjunának számos alkalommal meg kellett védenie a királyságot.

Egy alkalommal Yudhisthira áldozatbemutatásra készült, de az áldozatnak szánt lovat ellopták. Arjuna kapta a feladatot, hogy visszaszerezze a jószágot. Egy nap, Arjuna éppen egy tolvajjal küzdött, amikor Babhrubahana, egyik feleségének Citragandának a fia jelent meg és aranyat, ékszereket ajánlott fel az apjának, ajándék gyanánt. Arjuna dühös lett, amiért a fia nem szállt be mellé a küzdelemben. Arjuna kigúnyolta az ajándékot és párbajra hívta ki a fiút. Arjuna másik felesége, Ulupi jelent meg misztikus képessége révén és bátorítani kezdte Babhrubanhanát, hogy fogadja el a kihívást. „Meg kell, küzdj apáddal, hiszen ez a kívánsága,”mondta. Bhabhrubahana végül beleegyezett a harcba és egy mellkason ért nyíllal halálosan megsebezte Arjunát. Amikor a fiú meglátta halott apját, magával ragadta a bánat. Amikor Citraganda a helyszínre ért és meglátta mi történt, Ulupit hibáztatta Arjuna haláláért. „Ha nem támogattad volna ezt a küzdelmet, akkor a férjünk még most is életben lehetne és a fiam sem sérült volna meg.” Mondta. Ulupi csak mosolygott, majd egy varázserejű ékszerrel visszahozta Arjunát az életbe és Babhrubahana sebét is meggyógyította. Amikor Arjuna kinyitotta a szemét, két feleségét és a fiát pillantotta meg, ahogyan előtte állnak. Megkérdezte tőlük, hogy mi történt. Ulupi elmagyarázta. „Amikor megölted Bhismát, egy csapat szent ember ment el a Gangeszhez és elmondták a folyó istennőjének, hogy igazságtalanul megölted a fiát. A félistennő nagyon elkeseredett fia halálhíre hallatán és igazságtételt követelt, azt mondta meg kell halnod. Ezért kellett meghalj. Ennek a különleges ékszernek a segítségével tudtalak visszahozni az életbe.” Arjuna boldog volt, hogy újra láthatta feleségeit és a fiát. Tovább folytatta a ló keresését, de előtte megígérte a családjának, hogy amint lehetősége adódik, meg fogja, látogatja őket. 

Miután Krisna távozott a földről, Arjuna néhány tehénpásztorral harcolt, akik ellopták Krisna feleségeit. Arjuna annyira védtelenné vált, hogy még az egyszerű tehénpásztorokat sem tudta legyőzni. Megértette, hogy minden erejét Krisnától kapta és teljesen Tőle függött. Amikor Arjuna közölte testvéreivel Krisna távozásának hírét, úgy érezték, hogy eljött az idő, amikor nekik is távozniuk kell. Szó nélkül elindultak a Himalája felé. Hónapokig gyalogoltak és mászás közben egyenként érte őket a halál. Azt mondják, Arjuna azért halt meg, mert nem tartotta be a háború előtti fogadalmát. Büszkén tett kijelentését, mi szerint egy napon öli meg az összes Kurut, nem sikerült teljesítenie. A valódi ok, azonban az volt, hogy eljött az idő, amikor a Pandaváknak követni kellett Krisnát. Nem tudjuk megmondani hol, lehetnek most, de az biztos, hogy valamelyik földi bolygón egymás társaságában élvezik a nagyszerű kalandokat.

Bhishmadev ötezer évvel ezelőtt Indiában, híres és hősies szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Az édesapja Shantanu király, a világ bölcs és nemes uralkodója volt. Édesanyja Ganga devi a folyó istennője volt. Shantanu király idején az emberek boldogan és egészségesen éltek. Shantanu jól szervezett kormánya mellett, bőven volt ideje az országot járni és emberekkel találkozni. Egyszer, amikor a Gangesz folyó partján sétált, és a csodálatos látványban gyönyörködött, meglátta a közelben sétáló Ganga devit. Nem tudta, hogy ki az a gyönyörű teremtés, de beleszeretett és ott helyben megkérte a kezét. A devi igent mondott, de azzal a feltétellel, ha sohasem fogja megkérdezni, hogy mit miért csinál. „Ha egyszer is az utamba állsz, akkor elhagylak.” Annyira vonzó és bájos teremtés volt, hogy a király el nem tudta képzelni, hogy valaha is szomorúvá tudná tenni őt a lány. Boldogan elfogadta a feltételt, magával vitte a lányt a fővárosba és feleségül vette. Az emberek vidáman ünnepelték királynőjük érkeztét. Tökéletesen telt a királyi pár élete egészen az első herceg megszületéséig. Shantanu királyt teljesen elbűvölte az újszülött kisfiú és azon álmodozott, hogy milyen helyes herceg fog válni belőle, amikor felnő. 

A jövőről álmodozott és arról, hogy egyszer majd a fia fogja uralni az egész világot. De egy nap az álom rémálommá változott. Shantanu a folyó parton kóborolt, amikor észrevette a feleségét a kisbabával elhaladni. Mielőbb szerette volna kisfiát a karjaiban tartani, ezért utánuk eredt. Amikor meglátta, hogy a felesége egy nyugodt mozdulattal a gyermeket a vízbe dobja, a férfi ereiben a vér szinte megfagyott. A szívében érzett fájdalom a napok múlásával sem akart megszűnni. További hat fiúk született és a királynő mindegyiket sorban a vízbe dobta. A férfi egyiknél sem kérdezett semmit, mert tudta, hogy akkor elveszítené a feleségét. Minden eset alkalmával mély hallgatásba és közönybe zuhant. Viszont amikor a felesége a nyolcadik gyermekkel indult a folyóhoz, a király nem nézte tétlenül az eseményeket. Megragadta az asszony karját és megállította. „Mit művelsz?”kiáltott rá. „Fejezd be a kegyetlenséget. Még a démonok sem ölik meg a saját gyermekeiket.” Ganga a királyhoz fordult. „Ez a gyermek életben marad, de mivel az ígéretedet megszegted, most elveszítesz engem.”Elmondta a férjének, hogy valójában ő egy mennyei bolygón élt és ígéretet tett, hogy nyolc bölcsnek életet fog adni, akiket megátkoztak, hogy a földre szülessenek. Egyezséget kötöttek, hogy amint megszületnek a földre, felszabadítja őket. „Mielőtt a Gangeszbe vetettem volna a gyermekeket, elmondtam nekik, hogy az átok alól szabadítom fel őket. Betartottam az ígéretemet.”mesélte el. „Mostantól boldog lehetsz. Nyolcadik gyermeked hosszú életű lesz és nagy hírnevet fog a családodnak szerezni.” Ezután Ganga devi a gyermekkel eltűnt a király szeme elől. Shantanu szívében nagy űr tátongott. Az évek lassan teltek. A király a munkába temetkezett, de cseppet sem lett boldogabb. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rájuk. Egy nap, amikor a folyómeder mentén sétált és arra próbált fényt deríteni, hogy miért száradt ki a folyó, egy nyilakból épített gátra lett figyelmes. „Szóval ez tartóztatta fel a folyót,”gondolta. „Nagy íjász képzettségre utal, az, aki ezt a gátat építette.” Abban a pillanatban egy fiatal fiút pillantott meg a fűben, aki egy íjat tartott a kezében. Ahogy a fiút csodálattal nézte, egyszer csak megjelent a felesége, Ganga devi is. „Ő a fiad, Devavrata. Parasharam képezte ki az íjászatra. Magaddal viheted.” Majd eltűnt mielőtt még Shantanu király megszólalhatott volna. Shantanu visszatért a fővárosba és bemutatta népének a fiát. Az emberek kitörő lelkesedéssel és áldások özönével fogadták a fiút. 

„Úgy néz ki, mint egy félisten. Olyan erős, mint egy oroszlán. Csak úgy ragyog. Micsoda kiváló király válik belőle.” Három évvel később, Shantanu király, Devavratát helyezte a trónra. Shantanu a nagy ünneplés utáni boldog hangulatban vadászni ment néhány barátjával. Amikor visszaért a vadászatból Devavrata köszönteni akarta apját, de annak hangulata megváltozott. Hallgatag és magába burkolódzó lett. Az elkövetkező napokban Shantanu alig beszélt, főleg a fiához nem. Devavrata elhatározta, hogy a végére jár ennek a viselkedésnek. A király barátai elmesélték, hogy a király beleszeretett egy hölgybe, akit Satyavatinak hívnak és egy halász közösség vezetőjének örökbefogadott lánya. „Miért nem vette feleségül?” kérdezte Devavrata. „Mert a lány apja feltételeket szabott.” Devavrata elment a halászhoz. A halász elmondta, hogy egyetért a házassággal, de az a feltétel, hogy az unokái örököljék a trónt. „Hát persze,”gondolta Devavrata,” azért nem akarja az apám elvenni Satyavatit, mert már engem nevezett ki az örökösének és nem akar arra kérni, hogy mondjak le róla.” Devavrata tisztán érthető hangon megszólalt,”Lemondok a trónról. Ünnepélyesen kijelentem és megesküszöm, hogy soha nem leszek király!” „Rendben, de mi lesz a gyermekeiddel?” Kérdezte a halász. „mi lesz, ha ők igényt tartanak majd a trónra? Mivel garantálod, hogy ők nem fognak harcolni érte?” Devavratát kezdte nyugtalanítani a halász követelése, de nem akarta kimutatni. Csak az apja boldogsága érdekelte. Még csak tizenhat éves volt, de határozott és tudatos személy. Tett még egy rendkívüli fogadalmat. „Nem házasodok meg soha. Az elemek és a félistenek legyenek a tanúim. Egész életemet cölibátusban fogom leélni. Így nem fogok a lányod fiainak útjába állni.” A fogadalom hallatán a félistenek virágesőt szórtak az égből és attól a naptól fogva Devavrata, Bhishmaként lett ismert. Ami azt jelenti, hogy szilárdan megállapodott. Ezután felszállt a harci kocsijára és magával vitte Satyavatit a palotába. Shantanu nagyon elégedett volt Bhisma áldozat vállalásával, ezért megjutalmazta. „Halál nem ragadhat magával, a beleegyezésed nélkül. Addig fogsz élni, ameddig te akarod.” Shantanu király feleségül vette Satyavatit és két fiúk született, Chitrangada és Vichitravirya. A király halála után, Bhisma királlyá választotta az idősebb fiút. Chitrangada annyira hatalmas volt, hogy könnyedén meghódította a többi királyságot és az egész föld uralkodója lett. A legyőzhetetlenség érzése büszkévé változtatta. „Mindenkinél jobb vagyok,”mondta. „Mindenkit legyőzök, aki kiáll ellenem.” A természet törvénye szerint, amikor az ember egy kicsit büszkévé válik, akkor úgy alakulnak a dolgok, hogy a büszkeségét összezsugorítsa. Ha az ember büszkesége nagyra nő, akkor a dolgok úgy történnek, hogy a büszkeségét összezúzza teljesen. Így a természet elrendezéséből kifolyólag, egy félisten, akit szintén Chitrangadának hívtak, nem tetszett neki a földi király büszkesége, ezért megölte. Amikor Chitrangada meghalt, Vichitravirya még túl fiatal volt az uralkodáshoz, ezért Bhisma megkoronázta magát és ő irányította a királyságot. Amikor a fiatal herceg felnőtt, Bhisma elment Kashiba, hogy elnyerje neki, három hercegnő kezét. Kashiban mindenki azt hitte, hogy magának akarja a három hölgyet. Kigúnyolták és kinevették a háta mögött. Bhisma elmagyarázta, hogy a testvérének, Vichitraviryának akarja vinni a hercegnőket. Felrakta a fiatal hölgyeket a kocsira és elhajtott. Több ezer dühös herceg követte Bhismát, akik szintén a hercegnők kezéért versengtek. Egyszerre támadták meg Bhismát, de küzdelem rövidnek bizonyult, amikor Bhisma bevetette isteni fegyverét és a hercegek elmenekültek. Csak Shalva nem futott el. Nagy harcba keveredett Bhismával, de a végén ő is, csak úgy, mint a többi herceg vereséget szenvedett. Miután megérkeztek a palotába, az egyik hercegnő elmondta, hogy ő már odaígérte magát Shalvának. „Shalva és az apám már megegyeztek,”mondta a lány, „Most mit tegyek?” Bhisma elküldte a lányt Shalvához, de az visszautasította. „Bhisma ide küldött téged, pedig legyőzött engem. Nem fogadhatók el tőle ajándékot. Menj vissza hozzá!”felelte. Amba visszatért Bhismához és kérte vegye ő feleségül. A hercegnőnek nem volt más választása, tudta, hogy ezek után egy férfi sem fogja őt elfogadni. Bhisma bármennyire is sajnálta a lányt, nem szeghette meg az ígéretét. Amba úgy érezte, hogy Bhisma tönkretette az életét. Lehetetlen helyzetbe került. Senki nem akarja feleségül venni és már a társadalom sem fogja őt férj nélkül elfogadni. A hercegnő egyedül vágott neki az erdőnek, hogy lemondásokat végezzen. Az erdőben azt tanácsolták neki a bölcsek, hogy kérje Bhisma lelki tanítómesterének, Parasharam segítségét. Parasharam másnap eljött a lányhoz és megkérdezte, miért sanyargatja a testét. Elmesélte a történetet és könyörgött a mesternek, hogy segítsen rávenni Bhismát, hogy vegye feleségül. Parasharam megparancsolta, de Bhisma elutasította. Parasharam mérges lett, amiért a tanítványa nemet, mert mondani. Bhismát kihívta egy küzdelemre. Kuruksetránál huszonhárom napon át harcoltak, mire nyilvánvalóvá vált, hogy Parasharam elvesztette a csatát. Így szólt, „Amba, láthattad Bhisma bátorságát. Senki nem győzheti le. Légy a szolgája és ő menedéket ad neked. Áldott leszel.” „Soha!”vágta rá. „Sosem leszek a szolgája, inkább megölöm. Ezért fogom a lemondásokat gyakorolni.” Bhisma betartotta a fogadalmát és nem nősült meg. Amba az erdőben maradt böjtölni. Számos nagy személyiség, még Bhisma édesanyja, Ganga devi is elment Ambához, hogy megkérje, adja fel az önsanyargatást és menjen haza. Amba nem hallgatott senkire. Húsz éve élt az erdőben, amikor megjelent előtte az Úr Shiva és felajánlotta neki, hogy kérhet bármilyen áldást, azt teljesíteni fogja. „Adj erőt, hogy megölhessem Bhismát,”kérte Amba. „Úgy lesz,”felelte Shiva. „De én nő vagyok és gyenge. Hogy tudnám megölni?”kérdezte. „Draupada király lányaként fogsz megszületni, és amikor felnősz, férfivé fogsz változni. A csatamezőn fogod megölni Bhismát,”válaszolta Shiva. Amba tüzet rakott és a lángok közé lépett. Nem sokkal ezután Draupada királynak gyönyörű lánya született, akit Shikhandinak neveztek el. Úgy öltözködött, mint egy fiú és a titkát nem fedte fel senki előtt egészen addig, míg feleségül nem vette Hiranyavarma lányát. Amikor Hiranyavarma rájött, hogy a lánya egy nőhöz ment feleségül, feldühödött és háborúra készült. Shikhanda szülei aggódtak. Ki nem állhatta, ha a szülei miatta szomorúak, ezért elhagyta a palotát, elvonult az erdőbe böjtölni és folytatta az előző életének lemondásait. Az erdőben találkozott egy démonnal és megegyeztek, hogy segít a lánynak. A démon felajánlotta, hogy megcserélhetik férfi mivoltát, Shikhanda női mivoltával. „Amint megnyugtatod Hiranyavarmát, vissza kell, térj ide, hogy visszacseréljük valódi mivoltunkat.” Shikhanda visszament a palotába és megkérte Draupada királyt, hogy hivassa oda Hiranyavarmát. Nem sokára megérkezett a férfi, leellenőrizte Shikhandát és elégedetten vette tudomásul, hogy a veje valóban férfi. Megkérte a lányát, hogy legközelebb legyen, figyelmesebb mielőtt vádaskodna egy férfivel szemben. Mindenki elégedett volt. A háború szele tovaszállt. Shikhanda visszament az erdőbe, hogy a démonnal testet cseréljen. A lány szerencséjére, idő közben Kuvera megátkozta a démont, hogy örökre női testben kell, maradjon. Így Shikhanda boldogan tért vissza férfiként a palotába, hiszen tudta, hamarosan eljön az idő, amikor megölheti Bhismát. Mindeközben Vichitravirya elvette feleségül Ambikát és Ambalikát. A két nő szépsége annyira elbódította, hogy a királyság uralkodásáról teljesen megfeledkezett. A vezetést Bhismára bízta és hét éven keresztül otthon maradt feleségei társaságában. Még a királyságában élő állampolgárokat sem látogatta meg. 

Amikor az emberek hanyagolják a kötelességeiket és túl sokat szórakoznak, idővel megbetegednek. Vichitravirya teljesen elhanyagolta a feladatát. Szívrohamot és tüdőtuberkulózist kapott, majd meghalt. Bhisma volt eredetileg az örökös, de megfogadta, hogy nem fog uralkodni. Azt is megfogadta, hogy nem lesz gyermeke. Ezeket a fogadalmakat azért tette, hogy Satyavati fiai versengés nélkül irányíthassák a birodalmat. Satyavati már a férje és a fiai halála előtt felismerte, hogy Bhisma a legalkalmasabb személy a királyság vezetésére. Most pedig úgy nézett ki, hogy a családi vérvonal kihal. Egy nagyszabású tanácskozás alkalmával a vezetők megállapodtak abban, hogy Vichitravirya testvére, Vyasadev lenne a legmegfelelőbb személy, aki gyermekeket nemzene Vichitravirya feleségeinek. Így született meg a három herceg: Dhritarastra, Pandu, Vidura. A kedves és önzetlen Bhisma úgy nevelte őket mintha a saját gyermekei lettek volna. Amikor felnőttek, Dhritarastra, Bhisma felügyelete alatt uralkodott. A világ békés, az állampolgárok boldogok voltak. Bhisma lelkiismeretesen gondoskodott Pandu fiairól és Dhritarastra száz fát is gondosan felügyelte. A Kuruk és a Pandavák együtt nőttek fel. Az Kuruk féltékenysége egyre csak nőtt a Pandavák iránt. A gyermeki versengések többnyire komoly verekedésekbe fulladtak. A problémák egyre sokasodtak, ahogy a fiúk idősödtek. A Kuruk minden áron meg akarták az uralkodást szerezni. Mindent elkövettek, hogy megszabaduljanak a Pandaváktól. Egyedül Bhisma a világ leghatalmasabb embere tudta volna megállítani a Kuruk csalását. Tisztában volt vele, hogy mennyire gonoszak Dhritarastra fiai, mégis úgy határozott, hogy nem lép közbe. Hadd történjenek az események úgy, ahogy az elrendeltetett. Nem szólt semmit, amikor a Kuruk elcsalták a Pandavák királyságát. Akkor is csak némán ált, amikor Draupadit nyilvánosan megszégyenítették. Úgy tűnt mintha nem merne beszélni, félne a Kuruk befolyásától. Az igazság az, hogy azért nem tett semmit, mert tudta, hogy a jövő nem az ő kezében volt, az Úr Krisnának jóval nagyobb terve volt. Amikor Yudhisthira Indraprasthában élt, elküldte a testvéreit, hogy hódítsák meg a világ királyságait. Miután a fivérek győzedelmesen visszaértek, a király kincstár megtelt gazdagsággal és elkezdődhetett a Rajasuya áldozat bemutatása. A vendégek messzi tájakról érkeztek. Krisna a királynőivel érkezett. A félistenek a mennyei bolygókról csatlakoztak az ünnepséghez. Bhisma és Dhritarastra Hastinapur palotáját képviselték. Miután Yudhisthira üdvözölte majd kényelembe helyezte a vendégeket, Vyasadev meggyújtotta az áldozati tüzet és mantrákat kezdett zengeni. Az áldozati szertartás utolsó napján a brahmanák előkészítették a soma rasa italt. Bhisma felkérte Yudhisthirat, hogy válassza ki a legemelkedettebb személy és kínálja meg őt először az itallal. Egyes brahmanák azt javasolták, hogy a legemelkedettebb személy Shiva, más brahmanák Brahmát vagy Vyasadevat tanácsolták. Bhisma nagyapa az Úr Krisnát nevezte meg az egész univerzum legmagasabb személyének. „Ahogy a nap fénye a legragyogóbb az összes világító tárgy között, ugyanúgy a legragyogóbb az Úr Krisna az összes király között.” Bhisma magyarázata szinte mindenkinek tetszett. Kivéve néhány ellenséget. Shishupal kiabált a leghangosabban, és Krisnát közönséges kutyának nevezte, aki ellopja a ghít az áldozati szertartásról. A sértések hallatán Krisna végül Sudarshan csakrájával levágta Shishupal fejét. Amikor a Pandavák száműzetésre kényszerültek, Bhisma keserű könnyeket hullatott. Kétség nem fért hozzá, hogy a Pandavák voltak a kedvenc unokái. Szerette, csodálta és tisztelte őket. Mégis a háború alatt a Kuruk oldalán a Pandavák ellen harcolt. A csata kezdetén Bhisma már nagyon öreg volt, de még mindig a világ legjobb harcosaként állt készen a megmérettetésre. Tulajdonképpen Bhisma egyáltalán nem akart a Kuruk oldalán harcolni, hiszen kedvencei a Pandavák voltak. Évekkel korábban, Bhisma édesapja megkérte, hogy védelmezze meg Hastinapur királyát. Ezért kötelessége volt Duryodhanat védelmezni a csata során. Amikor Bhismát nevezték ki a sereg vezetőjévé, baljós előjelek mutatkoztak meg. Vérzápor hullott az égből és megremegett a föld. Már a csata megkezdése előtt tudta a végeredményt, mégis vállalta, a harcot a vesztes oldalon. Ezt kellett tennie. Katonák millió sorakoztak fel a Kuruksetrai csatamezőn. Bhisma tudta, hogy nem kerülhetnek ki győztesen, hiszen a jó mindig legyőzi a gonoszt. Amikor Arjuna meghallotta a kagylókürt hangját és megpillantotta Bhismát az ellenség oldalán, majdnem elájult, a gondolattól, hogy a számára oly kedves rokona ellen kell harcolnia. Arjuna eldobta az íjat és Krisna tanácsát kérte, mit tegyen. „Hogy tudnék a nagyapám ellen harcolni? Hogy öljem meg?” Krisna elmondta Arjunának, hogy a kötelessége harcolni, mivel a gonosz vezetőknek pusztulniuk kell.  „Meg tudod ölni,”mondta Krisna, „Meg kell halnia. A rossz oldalon áll.” Elkezdődött a csata és naponta milliónyi katona vesztette életét mindkét oldalon. Egy Pandava sem halt meg. Duryodhan ezért nagyon ideges volt. Bhismát hibáztatta. „Mindig is a Pandavák voltak a kedvenceid. Nem is akarod őket megölni, mert apai érzéseket táplálsz irántuk. Tudom, hogy ha teljes erődből küzdenél, akkor egy nap alatt el tudnád mindannyiukat pusztítani.” „Rendben,”felelte Bhisma miután harcos énjét megsértették, „Holnap mindegyiket megölöm.” Elmondta Duryodhannak, hogy van néhány különleges fegyvere és megkérte, hogy őrizze őket biztonságos helyen. 

Évekkel korábban, Duryodhan ígéretet tett Arjunának, hogy ha bármit kér, megadja neki. Krisna emlékeztette Arjunát az ígéretre és mondta, menjen el Duryodhanhoz és kérje el a fegyvereket. Duryodhan a sok rossz tulajdonsága ellenére beinvitálta Arjunát a sátrába, vendégül látta és átadta a fegyvereket. Bhisma pontosan tudta, hogy e mögött csak is a trükkös Krisna lehetett. Így szólt, „Ha Krisna nem küzd meg velem holnap, akkor Arjuna egész biztos, hogy meg fog halni.”Krisna megfogadta a háború előtt, hogy nem fog harcolni. Mindenki kíváncsian figyelte, vajon Bhisma képes-e rávenni Krisnát, hogy megszegje a fogadalmat. A harcos szokások szerint egy kocsi hajtót nem szabad megtámadni. Emiatt Bhisma nem támadhatta volna meg Krisnát, másnap mégis megtette. Tüzes nyílzáport lőtt ki Arjunára és Krisnára. Annyira elszántan küzdött, hogy Arjuna majdnem meghalt. Azt akarta, hogy Krisna védje meg a barátját és szegje meg a fogadalmát. Bhisma azt akarta, hogy mindenki lássa Krisna Arjuna iránt érzett szeretetét.  Abban a pillanatban, amikor Arjuna ereje már majdnem elfogyott, az Úr Krisna leugrott a kocsiról, felkapta a kocsi kerekét és Bhisma felé rohant vele. Bhisma mindennél jobban szerette és imádta Krisnát. Amikor meglátta a felé rohanó Krisnát, nagy örömmel vette fel a fegyvereit. Bhisma csodálattal nézte Krisna testén ejtett sebeket, ámulattal gyönyörködött az Úr sárga selyem öltözetében. Bhisma szerencsésnek érezte magát, amiért megadatott neki ez a látvány. Szívében a kegyes Urat dicsőítette és Krisna legkedvesebb barátjának, Arjunának helyzetét magasztalta. A halál gondolata, egy csöppet sem izgatta. Tekintette teljesen bele olvadt Krisna szépségébe. Amint Krisna elérte Bhismát és lendítésre emelte a kocsikereket, a nap eltűnt a horizont felett és a kagylókürt hangja megszólalt, jelezve az aznapi harc végét. 

Azon az éjszakán Arjuna elment beszélni Bhisma nagyapával. „Hogy tudnálak megölni téged?”kérdezte. Bhisma gondolkodás nélkül válaszolt. „Csak helyezd elém Shikhandit,”mondta Bhisma „Ő nő a szememben és nővel nem fogok harcolni. Akkor meg tudsz majd ölni.” Másnap Arjuna előtt Shikhandi ült a harci kocsin és épp Bhisma felé tartottak. Mindketten egyszerre lőtték Bhismát, akinek a testét már nyílhegyek borították. Bhismát nem zavarták a testén keletkezett sebek sem a testébe fúródott nyilak tömege.  Tekintetét és gondolatait Krisnára szegezte. Az Úr arcának szépsége, lótuszszemeinek varázsa teljesen elbódította. E látványon kívül már nem vágyott semmi másra. Amikor Bhisma már nem volt képes tovább harcolni, elvitték a csatamező szélére egy fa árnyékába fektették. Miután a csata véget ért, Bhisma nyilakkal átlőtt testével várta a halál pillanatát. Yudhisthira azért született, hogy a világot uralja és Krisna is ezt akarta. Sok millió férfinak kellett ezért meg halnia és Yudhisthira felelősnek érezte magát a haláluk miatt. Senki nem tudta meggyőzni arról, hogy helyesen cselekedett, ezért Krisna úgy intézte, hogy találkozhasson Bhismával. Bölcsek, félistenek, akik meghallották, hogy Bhisma halálán van, Kuruksetra felé tartottak, hogy utoljára még egyszer láthassák a nagy embert. Krisna és a Pandavák vezetésével egy egész menet közeledett a csatamező felé. Amikor megérkeztek, Bhisma kedves szavakkal fogadta őket. Már nem tudta őket úgy fogadni mintha otthonába tehette volna, mégis csodásan köszöntötte őket. A borzasztó feltételek ellenére elméje teljesen éber volt és az összegyűltek örömére szép beszédet tudott mondani. Sok szent ember gyűlt össze, Krisna mégis azt kérte, hogy Bhisma beszéljen, hogy megmutassa mindenkinek, hogy Bhisma a legtanultabb személy az egész univerzumban. Bhisma megerősítette Yudhisthiraban, hogy neki kell uralkodnia és biztosította a felől, hogy ez mind Krisna tervének a része. Bhisma, azon tizenkét nagy lélek egyike volt, aki az Úr szolgálatának dicsőségéről mesélt. Szerencsétlen helyzete ellenére lehetősége nyílott arra, hogy halálos ágyán, népes gyülekezett előtt beszéljen Krisna dicsőségéről. Ahogy a nap lenyugodni tért, Bhisma is úgy döntött, hogy távozik e világból. Bhisma imádkozni kezdett Krisnához. Tágra nyílt szemeit Krisnára szegezte, aki végig előtte állt. Miközben Krisna szépségén meditált, lassan elhallgatott és abbahagyta a lélegzést. Bhisma elhagyta ezt a világot és egy Vaikuntha bolygóra ment, ahol az Úr Narayant, Partha – sarathiként, Arjuna kocsi hajtójaként imádta.

Élt egyszer időtlen időkkel ezelőtt egy Hiranyaksa nevű démon, aki a hírnév és gazdagság utáni mohó vágyában annyi aranyat rabolt a földtől, hogy a bolygó letért pályájáról, s a Garbhodaka-óceán mélyére zuhant.

Az Úr Visnu ekkor egy félelmetes vadkan formáját felöltve szállt alá. Könnyedén agyaraira vette a földet, s kiemelte a vízből. Teste rendkívüli ragyogást árasztott, akár a sudarsana-kerék, s egy szempillantás alatt megölte a démon Hiranyaksát, bár az megpróbált harcba szállni Vele.

Amikor az Úr végzett az elvetemült Hiranyaksával, a gonosz asura bátyja, Hiranyakasipu óriási haragra lobbant. Lángoló szemekkel az égre pillantott, melyet nyomban füst borított el. Rettentő látvány volt, amint szörnyű fogait vicsorgatta, szemöldökeit fenyegetően mozgatta, s félelmetes pillantásokat vetett mindenfelé.

Megragadta fegyverét, a háromágú szigonyt, és így szólt társaihoz, az összesereglett démonokhoz:

– Jelentéktelen ellenségeim, a félistenek összefogtak, hogy elpusztítsák oly drága és engedelmes öcsémet, Hiranyaksát. Az Úr Visnut imádták nagy odaadással. Ő ezért a segítségükre sietett, és megölte szeretett testvéremet. Ezért hát háromágú szigonyommal le fogom vágni az Úr Visnu fejét, s a testéből patakzó vérrel teszem elégedetté halott öcsémet, aki úgy szerette a vért. Így én magam is megbékülök majd!”

Azzal elindult a Mandara-hegy völgyébe, hogy szörnyű lemondásokba kezdjen. Legyőzhetetlenné akart válni, és azt szerette volna, ha teste sohasem öregszik meg.

Elhatározta, hogy a jóga minden tökéletességére szert tesz. Feltette magában, hogy ő lesz az univerzum egyetlen királya.

Lábujjhegyre állt, karjait a magasba emelte, s minden nehézséget elviselve ebben a helyzetben maradt sok-sok éven át.

Idővel testéből ragyogó és elviselhetetlen fény áradt, mint a perzselő nap sugarai a világok megsemmisülésekor. A félistenek, akik a bolygókat járták repülőiken, szigorú önsanyargatása láttán félve tértek haza otthonaikba.

Rendkívüli lemondása következtében Hiranyakasipu fejéből lángok csaptak ki. A tűz füstje az egész eget beborította. Vezeklésének erejétől felkavarodtak a folyók és az óceánok, a föld felszíne hegyeivel és szigeteivel a hátán remegni kezdet, csillagok és bolygók hullottak alá. Minden égtáj lángokban állt.

A félistenek ekkor a perzselő hő elől menekülve, nagy gyötrelmek közepette az Úr Brahmához, az univerzum urához mentek, s így kérlelték:

„Óh, félistenek kiváló mestere! Hiranyakasipu démon ádáz lemondásokat végez. Fejéből tűz árad, melynek forrósága úgy kínoz bennünket, hogy nem tudtunk tovább bolygóinkon maradni. Eljöttünk hát hozzád, hogy megkérjünk, segíts rajtunk! Ha úgy látod jónak, kegyesen vess véget Hiranyakasipu minden megsemmisítő vezeklésének!”

Miután a hatalmas Úr Brahmá meghallgatta a félisteneket, megnyugtatta őket, s elindult társaival, hogy Hiranyakasiput megkeresse.

Hattyúrepülőjén utazva sokáig észre sem vette a szörnyű asurát, akinek testét hatalmas hangyaboly fedte, valamint fű és bambusznád nőtte be. Olyan hosszú ideje állt már mozdulatlanul, hogy bőrét és húsát szinte mind felfalták a hangyák. Amikor mégis megpillantotta Hiranyakasiput, hozzálépett és mosolyogva így szólt:

„Óh, Kasyapa Muni fia, kérlek, kelj fel! A szerencse legyen veled! Tökéletességet értél el lemondásoddal, ezért ideje abbahagynod vezeklésedet! Kérj tőlem bármit, amit csak akarsz, megpróbálom teljesíteni vágyadat.”

S miközben ezeket a szavakat mondta, ivóedényéből transzcendentális, lelki vizet csöppentett Hiranyakasipu testére, melyet hangyák és lepkék leptek el. Amint megérintette Hiranyakasipu testét a csodálatos, életet adó víz, ifjú férfiként emelkedett ki a hangyabolyból.

A daityák vezérét öröm töltötte el, amikor meglátta maga előtt az Úr Brahmát. Összetett kezekkel tiszteletteljes hódolatát ajánlotta neki, alázatos imákkal dicsőítette, majd így szólt:

„Kedves Uram! Ha kegyesen valóban áldásodban részesítesz, kérlek add meg nekem azt, hogy egyetlen teremtett élőlény kezétől se érjen utol a halál! Ne halhassak meg egy egyetlen házon belül, sem azon kívül. Sem nappal, sem éjjel, sem a földön, sem az égen! Add meg, hogy halálomat ne okozhassa egyetlen teremtett élőlény sem! Ne ölhessen meg semmilyen fegyver, semmilyen ember vagy állat! Add meg kérlek – folytatta -, hogy ne pusztíthasson el semmilyen félisten vagy démon, és semmilyen hatalmas kígyó az alsóbb bolygókról! Hadd lehessek minden élőlény és uralkodó istenség királya, s adj meg nekem minden dicsőséget, ami ezzel a ranggal jár!”

Az Úr Brahmá azonnal véget akart vetni Hiranyakasipu mindent felégető szörnyű vezeklésének, ezért úgy döntött, teljesíti kívánságait, noha ilyen áldásokra csak kevesen tehetnek szert.

Az univerzum ura így szólt: „Óh, Hiranyakasipu! Azokat az áldásokat melyeket kértél, nem kaphatja meg mindenki, én mégis teljesítem óhajod, mert elégedetté tettél páratlan lemondásoddal.”

Ezek után az Úr Brahmá, akinek áldása mindig teljesül, újra hattyúrepülőjére szállt, és távozott.

Hiranyakasipu démon így nyerte el a legkivételesebb képességeket. Majd meghódította az egész univerzumot. Elfoglalt minden bolygót a három világban. Mindenütt átvette a hatalmat. A világ összes kincsét megszerezte, s Indra, a mennyek királya legpompásabb palotájába költözött.

E kastélynak sehol sem volt párja, lépcsői korallból készültek, padlóját felbecsülhetetlen értékű smaragdok díszítették, a falai kristályból voltak, oszlopait márványból építették. Termeiben és folyosóin gyönyörűen feldíszített baldachinok és rubinnal kirakott ülések sorakoztak. Szépséges udvarhölgyek sétáltak benne mindenfelé, s bokacsengettyűik szünet nélkül elbűvölő hangon csilingeltek.

Hiranyakasipu ilyen pompában élt, miközben a leigázott félistenek a lábai elé borulva imádták őt.

Így uralkodott kemény kézzel mindenki felett. Az erős illatú bokroktól és likőröktől örökké részeg volt, s rézvörös szemei folyton félelmetesen forogtak. Ám mivel lemondásaival korábban hatalmas erőre tett szert, a három fő félistenen – az Úr Brahmán, az Úr Síván és az Úr Visnun – kívül mindenki nagyon félt tőle.

Végül  a különféle bolygók uralkodó félistenei nem bírták elviselni gonoszságát, s az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, az Úr Visnuhoz fohászkodtak. Tiszteletteljes hódolatukat ajánlották a Legfelsőbb Személynek, s arra kérték, hogy enyhítsen balsorsukon.

Ekkor egy hang szólalt meg a magasból: „